Elronthattam...
Álltunk az alkonyban, fölénk felhők vöröse
Lángba borulva világítja meg az eget.
Kérdezed miért és én nem értem,
A válaszoktól jómagam mindig féltem,
Féltem, hogy becsapnak, átvernek,
Félek, hogy igazat mondani ma már nem mernek.
Nézel rám, és én csak vállam vonogatom,
Hogy mit miért tettem, azt már magam sem tudom.
Rád nem nézek, az eget bámulom, a felhők egészek
És színesek, amilyen életre én is vágyok,
Sok dolgot már régóta bánok,
De a szám ki nem nyitom.
Mélységekbe és magasságokba röppenek,
Elrabolnak a csalfa fellegek, de közelséged érzem.
A múló tünemény elhalványodik, és sötétség
Borul ránk. Mire felnézek sehol se vagy
Amott mintha a te alakod látnám,
Kisétálván magamból - üresség.
Ízlelgetem a szót magamban,
Öntudatlan tudatosul a szörnyű érzés,
És sehogy se múlik el. Elrontottam talán
ott, abban a tudatban, hogy
Minden szavam érted, kimondatlan.
Utoljára annyit: hiányzol, túlságosan.
Szánalmasan.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
