- Ősi orosz aranyvérű máguscsaládok boszorkányaival házasodtak. Anyai ágon a dédapám maga Raszputyin – felelte olyan hangon, mintha azt mondta volna, hogy ma kedd van.
Összeborzongtam a sötét mágus neve hallatára, aki Voldemort felbukkanásáig az egyik legkegyetlenebb európai mágusként volt ismert, és célja volt a teljes mugli népességet kiírtani – először Oroszországban, majd a kontinensen. Ha valaki megkérdezné Voldemortot, hogy ki az inspirátora, nem lennék meglepve, ha Raszputyint nevezné meg.
- Tudod, Annabelle, Oroszországban sokkal kényelmesebb az élet, mint itt – suttogta a fülembe Drake. – A Durmstrangba nem találkozol sárvérűekkel, és vérárulókkal… Vagy ha mégis, nincsenek ott sokáig. Tudod miért, Belle? – folytatta tovább, és a hangja egyszerre vészjóslónak tűnt. Aprót intettem a fejemmel, hogy folytassa tovább. Drake eleget is tett ennek. Ujjai hegyével végigsimította a kézfejem, ami a családfánál nyitva lévő könyven nyugodott, ettől libabőrös lettem, közben pedig a fülembe lehelte:
- Mert még azelőtt végzünk velük, hogy közénk kerülhetnének… A vadhajtásokat ki kell irtani, Annabelle. Oroszországban ezt az elvet követjük. Nem a legjobb hely – számukra. De a legjobb hely a magunk fajtáknak… Ha egyszer vége lesz itt a feladataimnak, hazatérek, és te velem jöhetnél. Az oldalamon a királynőjük lehetnél… - majd alig észrevehető módon egy csókot lehelt a nyakamra, majd hátradőlt a székében.
A varázsnak vége szakadt, újra a tanteremben voltunk, és hallottam, ahogy McGalagony épp az animágiáról magyaráz. Zavartan néztem fel rá, hogy vajon mennyit látott a leghátsó padban lezajló kis jelenetünkből, de éppen Grangerrel beszélgetett elmélyülten arról, hogy melyik délután lenne legalkalmasabb az animágus szakkörnek, ami kötelező a kiváló RAVASZ-hoz, de nem fér bele a megadott óraszámunkba.
A jobbomon ülő bátyámra néztem. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármit is észrevett volna az előbbiből, éppen Granger fontoskodását utánozta Blaise-nek és Benjinek, akik alig tudták visszafojtani a nevetésüket.
Az óra végeztével Benji elégedetten sóhajtott fel:
- Végre, az első lyukasóra… Nem is tudom, hogyan töltsem el ezt a rengeteg sok rám szakadt szabadidőt – tette hozzá gúnyosan.
- Lyukas óra? – ráncoltam össze a homlokom. – Dehát jóslástan lesz!
- Neked, Annabelle, lehet – vigyorgott Draco. – De mi nem szennyezzük ilyenekkel az agyunkat.
- Dehát engem nem kérdezett senki, hogy akarom-e, egyszerűen csak benne van az órarendbemben – mondtam egyre jobban felháborodva. Én is akarok lyukasórát…
- Mindenki olyan tantárgyakat kapott, amihez megvoltak a szükséges előtanulmányai. Én már harmadévben se vettem fel a jóslástant – magyarázta Draco.
- Olaszországban nem is tanították. Minek? Ha valaki látó, akkor nem kell tanulnia, ha meg nem az, akkor sosem fogja tudni – vonta meg a vállát Benji. Kérdőn Drake-re néztem, bár már sejtettem, hogy valószínűleg a Durmstrangban sem foglalatoskodnak túl sokat ezzel az ingatag tudományággal.
- Rám ne is nézz, esem ágában sincs ilyen sületlenségre pazarolni az időmet – mondta lekicsinylő hangnemben.
- Viszont Blaise, valami oknál fogva, még mindig jár jóslástanra. Úgyhogy ne aggódj, nem leszel egyedül. Nagyon jó kis óra lesz, nagyon jó kis tanárral, majd meglátod hugi – veregette meg a vállam Draco, majd egy kárörvendő mosoly kíséretében eltűntek a park felé a többiekkel.
Ígyhát Blaise-zel ketten indultunk a torony felé jóslástanra. Felmásztunk a csigalépcsőn, és egy füstös, homályos kis terembe értünk. Már az első lépésnél majdnem hasraestem egy puffban, ami hangosan feljajdult, mikor belerúgtam – ebből gondoltam rögtön, hogy egy szerencsétlen sorstársam ült rajta. A tanteremnél már csak a boszorkány volt nevetségesebb, aki az órát tartotta.
- Blaise, te tulajdonképpen miért nem adtad még le ezt a tárgyat? – kérdeztem tőle, miközben épp egy csésze teat iszogattunk, hogy majd jósolhassunk egymásnak az alján maradó teafűből. Blaise szokás szerint rágyújtott egy szivarra, amit simán megtehetett az óra kellős közepén, ugyanis annyi füstölő volt már meggyújtva, hogy semmit nem lehetett belőle érezni.
- Nos, figyelj szépségem. Kényelmesen ülsz, ugye? Jók ezek a puffok. Finom a tea. Tudok szivarozni, senkit nem érdekel. Ha akarok, alszok egyet most, teázás után. Trelawney felér egy show-műsorral. Miért ne járnék ide? Eddig mindig valami sokkal nehezebb órával ütközött, úgyhogy nem volt kérdés, hogy ide jövök inkább mint számmisztikára. Most meg már nincsenek, csak a RAVASZ kurzusok, meg pár ilyen plusz fakultáció, hát, fogjuk rá, hogy megszokásból… - vont vállat Blaise. – Inkább szívj egyet ebből! – azzal odatolta az arcom elé a szivarját.
Minden mindegy alapon beleszívtam egy jó nagyot, majd rögtön éreztem, hogy ez bizony varázsfüves volt.
- Blaise, szóval innen a nagy jóstehetséged… Te ide jársz betépni! – röhögtem rá.
- Hát most mondd meg Belle, nem hangulatos? – vigyorgott vissza. – Heti egyszer-kétszer rámfér a lazítás…
Blaise-nek igaza volt, Trelawney beszívva tényleg nagyon vicces volt. Már ha csak megszólalt szakadtunk a nevetéstől, és amikor oda jött hozzánk, hogy kielemezzük a teafüvet, a legvadabb történeteket találtuk ki Blaise-zel, mire ő csak annyit válaszolt:
- Gyermekem, tudtam, hogy érkezni fog a csoportba még egy igazi látó emellé a drága ifjú mellé! – mutatott rá Blaise-re. A drága ifjú épp egy mélyet szívott a szivarból miközben könnyezett a röhögéstől, de persze Trelawney-nak ez fel sem tűnt, mert még a szódásüveg vastagságú szemüvegében is tök vak volt.
Az óra végeztével szinte fájt leereszkednünk a lépcsőn vissza a fénybe, de legalább egy pozitívumot meg tudtunk állapítani a nap folytatásával kapcsolatban: nincs több óránk.
- Mit tervezel még mára? – mosolygott rám Blaise, miközben megigazította a nyakkendőjét, ujjaival beletúrt fekete hajába, és ismét kifogástalan úriember külsőt öltött.
- Hát, nem tudom, eléggé elfáradtam ebben a megerőltető és stresszes jóslástan órában – vigyorogtam rá.
- Délután válogató edzést tartunk a csapattal, hogy feltöltsük a megüresedett terelő és hajtó helyeket. Gyere le és nézd meg, ha gondolod! – javasolta Blaise, miközben beléptünk a Nagyterembe.
- Hát, nem is tudom… - húztam el a szám szélét. Még a Kviddics Világbajnokságra csak elmegyek apámékkal, de ezek az amatőr edzések és meccsek. De nem akartam megbántani Blaise-t, főleg azok után, hogy ilyen rendes volt és megosztotta velem a jóslástan órák elviselésének trükkjét… - Végülis, nincs jobb dolgom – mondtam némi hezitálás után.
Blaise szemmel láthatóan örült neki, hogy lemegyek a délutáni edzésre, mert rögtön elmondta Dracoéknak is, mikor ők is megérkeztek ebédelni.
- De ugye nem akarsz bekerülni a csapatba? – nézett rám halálra váltan Draco. – Mert játszani, azt nem tudsz, remélem tisztában vagy vele…
- Kösz, kedves vagy. Nem akarok bekerülni a béna csapatodba egyébként sem, aminek mellesleg csakis emelhetném a színvonalát a jelenlétemmel – néztem rá durcásan.
- Bocs, de nálad sosem lehet tudni – mondta Draco, miközben szedett a tányérjára egy hatalmas szelet, véres rib eye steaket. Pár másodpercig néztem a véres szaftban tocsogó húst, amiből Draco vágott egy kis szeletet, és a szájához emelte a villával.
-
Nekem ettől elment az étvágyam, srácok… - álltam fel az asztaltól sietősen, mert éreztem, hogy kezd felfordulni a gyomrom.
Délután a pályán találkoztunk újra. A fiúk a pálya szélén dumáltak tetőtől talpig kviddicscuccokban. Leültem a pálya szélén álló padok egyikére, és nézelődni kezdtem. Draco és Blaise egymástól pár méterre állt, és Blaise éppen szervezkedni kezdett.
- A terelő-jelöltek Malfoyhoz, a hajtó-jelöltek hozzám jöjjenek! – kiablált Blaise, majd elkezdte őket egy vonalba igazítani magasság szerint. Draco kihasználva a kis időt, hogy nincs rá szükség, odaszaladt hozzám.
- Annabelle, vigyáznál pár cuccomra? – a kérdés költői volt, ugyanis miután leszórta mellém a táskáját és a vizét, ott is hagyott, meg sem várva a választ.
Blaise egyenlőre nem mutatta a jelét annak, hogy észrevett volna. Szemmel láthatóan nagyon bele volt merülve az új csapat összeállításába. A csoportosulásban kiszúrtam Benjit is. Nem gondoltam volna, hogy eljön a válogatóra – igazából nem az lepett meg, hogy kviddicsezik, hanem az, hogy el kellett jönnie a válogatásra. Úgy látszik, Blaise tényleg nem ismer tréfát, ha a kviddicscsapatáról van szó. Most, hogy kellő távolságban voltam, kellőképpen megbámultam őket. Blaise-re hanyag eleganciával omlott a félig begombolt kviddicstalárja, és az alatta viselt vékony mardekáros aláöltözeten át kirajzolódott a mellkasának izmos vonala. Még így, sporthoz öltözve is elegánsnak tűnt, de mégis, valahogy jobbat tett a szememnek az a látvány, amit ebben a formában nyújtott. Egy pillanatra az a gondolat ütött szöget a fejembe, hogy így akár még azt is lehetne rá mondani, hogy jó pasi.
Blaise éppen odament Benjihez, magyarázni kezdett neki valamit, mire az bólogatni kezdett. Benji ekkor vett észre, és mosolyogva odaintett nekem. Blaise követte a tekintetét, és mikor egymásba fonódott pár másodpercre a tekintetünk, úgy éreztem, hogy kicsit mintha habozott volna, majd sietős léptekkel elindult felém.
- Igazán nem kellene velem ennyit foglalkozzatok a drága edzésre szánt időtökben – mondtam gúnyosan, mikor odaért mellém.
- Ugyan… - legyintett, majd arrébb tette a bátyám cuccait és leült mellém a padra. – Csak kicsit meglepődtem, hogy eljöttél.
- Miért ne jöttem volna? Mondtam hogy jövök – húztam fel a szemöldököm. Blaise egyre furábban viselkedett. Vajon hová tűnt az önbizalma?
- Persze, persze… Na jó, igazából azért hívtalak csak el, mert reménykedtem benne, hogy a válogatás után eljönnél velem egy kört repülni… Felülről még nem is láttad a kastélyt.
- Komolyan Blaise, nagyon jól csinálod, már majdnem elrángattál egy randira… - csóváltam meg a fejem.
- Nem randi, csak egy kis időtöltés – pislogott rám ártatlanul, és közben bőszen csóválta a fejét. – Csak azt akarom, hogy jól érezd magad itt…
- Hát végülis belefér az időmbe – vontam meg a vállam. Csak ne akard túlromantikázni, Blaise, gondoltam magamban.
- Oké, rendben. Akkor nyugodtan menj fel a szobádba, ha nincs kedved végignézni a válogatót. Valószínűleg még eltart két órán át. Majd megyek érted – és azzal eltűnt.
Még vártam pár percet, hátha elkapok valami vicces pillanatot a válogatásról, de mivel semmi izgalmas nem történt, gondoltam megfogadom Blaise szavát, és amíg nem végeznek felmegyek a szobámba. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy nem csak az én kis birodalmam, Pansyt és Millicentet is ott találtam.
- Szia Annabelle! Épp a szombati beavatásról beszéltünk Millie-vel – csicseregte Pansy.
- Beavatás? – néztem vissza rá értetlenül.
- Tudod, mindig az első hét végén van az eskütétel, a gólyák beavatási ceremóniája és utána pedig egy nagy buli, amivel megnyitjuk az újabb évet – Pansy teljesen belelkesedett. – És pont most lesz az első roxmortsi hétvége is, úgyhogy előtte lemegyünk Millie-vel a faluba, bár nem egy Madame Malkin a helyi üzlet, de hátha találunk valami klasszat estére! Ha gondolod, gyere velünk!
- Hát, fontolóra veszem az ajánlatot – mosolyogtam rá. Nem is lenne rossz program végre egy kicsit vásárolni, gondoltam magamban. Este meg egy kis kikapcsolódás, úgysem volt egyszerű ez a hét…
- Szuper! Meglátod, fantasztikus hétvége lesz. Millie, akkor megyünk a könyvtárba? – nézett rá a másik lányra. Érdeklődve figyeltem Millicentet, ugyanis mióta itt voltam, eddig körülbelül háromszor hallottam a hangját. Most sem hazudtolta meg önmagát, bólintott. Hosszú barna haját hátradobta, felállt az ágyról, megigazította a szoknyáját és elindult az ajtó felé. Pansy, aki nyilván megszokta már, hogy a félszavakból és a mozdulatokból is értenie kell, sietően utána eredt, bocsánatkérő pillantást vetve rám. Önkéntelenül is elmosolyodtam – Millicent jó fej, legalábbis annak tűnik.
Leheveredtem az ágyamra, ahonnan egyenes kilátás nyílt a kastély parkjára. A hegyek tekintélyt parancsolóan ölelték körbe a birtokot, s a nap az utolsó sugarait szórta épp a tájra. Ez volt az első alkalom, hogy megfordult a fejemben az, hogy tulajdonképpen gyönyörű ez a hely. Egy kicsit el is szenderedhettem, mert kopogásra ébredtem. A szobát narancsszínűre festette a naplemente, s az ablakon Blaise kopogtatott. Kétszer is pislogtam, hogy jól látok-e, Blaise ugyanis a seprőn ült és úgy kopogtatott be. Csapzottnak és kócosnak látszott, de továbbra is üdítő volt a változatosság az állandó szépfiús külseje után.
- Normális vagy? – kérdeztem tőle, miközben kinyitottam az ablakot.
- Jó reggelt, csipkerózsika - mosolygott rám. – Mondtam, hogy jövök majd érted. Nem veszel elég komolyan, az a baj – sóhajtott színpadiasan, és felgyűrte a kviddicstalárja ujját. – Na jössz, vagy maradsz?
- Hát, végülis… de hogy? – értetlenkedtem az ablak előtt állva.
- Hát, úgy vélem, ehhez mindenképp ki kell másznod az ablakon, és át kell ülnöd ide, elém – csúszott hátrébb a seprőjén, megpaskolva maga előtt a nyelét.
- Jó, várj, leveszem a talárom.
- Felőlem leveheted a többi ruhádat is – hümmögött az orra alatt. Immár talár nélkül, egy kardigánban és szoknyában felálltam az ablakpárkányra. Blaise olyan közel lebegett, amennyire csak lehetett, és én óvatosan áttettem az egyik lábam a seprűn, majd ráültem.
- Így, jó, megvagy – suttogta a fülembe Blaise. – Kicsit feljött a szoknyád – mondta, majd éreztem ahogy rásimítja a combomra.
- Köszönöm, Blaise – mondtam élesen. – Lehet, hogy nem volt jó ötlet szoknyába jönni – morogtam utána. A hátam mögül csak egy halk kuncogás hallatszott.
- Szerintem az volt – tette hozzá kaján hangon Blaise. Nem válaszoltam, ugyanis közben a Tiltott Rengeteg felé értünk, és a panoráma egyszerűen fantasztikus volt. Alattunk a rengeteg, előttünk a tó, mögötte a hegyek és a kastély… Blaise magabiztosan és kiegyensúlyozottan repült, egyik kezével folyamatosan a derekamat fogva. Éreztem rajta, hogy mennyire biztonságban akar tudni.
- Nem kell ennyire szorítani – mondtam durcás hangon neki.
- Draco megölne, ha valami bajod esne, apáddal egyetemben. Pedig rá jó benyomást kell majd tennem decemberben – hallottam a hátam mögül.
- Kérlek, ne juttasd eszembe azt a bált. Semmi kedvem hozzá. Nem akarok rajta gondolkodni – kiabáltam hátra neki.
- Persze ha esetleg előbb eljegyezne valaki, nem lenne már szükség a bál megtartására – duruzsolta a fülembe.
- Merlinre, ezt most te sem gondolod komolyan ugye? – hihetetlenkedtem.
- Csak megjegyeztem – hangzott a hátulról egykedvűen a válasz.
- Egyébként, gondolom én lennék az utolsó, aki erről tudomást szerezne. Megbeszélnéd Dracoval, Drake-kel, apámmal és anyámmal, majd végül, esetleg valaki csak úgy mellesleg közölné velem, hogy úgy tervezzek, hogy jövő nyáron esküvőnk lesz - dohogtam magam elé.
- Ne aggódj, te leszel az első, akit informálisan megkérdezek, ha sor kerül rá. Persze aztán rögtön apádat, majd az ő engedélyével hivatalosan téged, de akkor is. Nem hagynálak ki belőle, kivéve ha úgy látnám, hogy a válasz a nemre hajazna. De most nem látom úgy - hallottam magam mögött a derűs hangját.
- Azonnal vigyél vissza Zambini. Még egy percet repülünk itt a naplementében, és szerelmi vallomásnak veszed részemről, hogy egyáltalán szóba állok veled... - kiáltottam neki.
- Óhajod parancs számámra - morogta, és a kastély felé kanyarodtunk. Finoman landolt a bejárat előtt, és kinyitotta előttem a nagy tölgyfa ajtót. - Visszafelé már nehezebb lenne eljátszani az ablakos történetet, mivel jártam már úgy, hogy a lány szobatársai bezárták - nézett rám vigyorogva, megválaszolva kérdő tekintetemet arra vonatkozóan, hogy miért kell átvágnunk az egész kastélyon. - Meg akár vacsorázhatunk is, ha már itt vagyunk.
A Nagyteremben még nem voltak sokan, mikor Blaise-zel leültünk a mardekáros asztalhoz. Átellenben a Griffendél asztalánál észrevettem Potteréket, akik jókedvűen falatoztak, és mintha Grangert szivatták volna valamivel. Blaise követte a tekintetem.
- Nem sokáig örülnek - jegyezte meg semleges hangon. - Lassan eljön a mi idők - mosolygott ránk.
- A mi időnk - ismételtem utána felvont szemöldökkel, de meguntam az állandó célozgatásukat, aztán meg a mély hallgatást. Majd ha akarják, elmondják, addig meg ne is idegesítsenek. Kicsit zavart, hogy Draco nem avat be a közös titokba. Blaise mintha kitalálta volna a gondolataimat.
- Én már rég elmondtam volna neked, de Draco erősködik, hogy amíg apád nem adja rá áldását addig senki nem szólhat semmit. Én pedig a világért sem tennék semmi olyat a közeljövőben, amit apád rossz szemmel nézne - látta, hogy összehúzott szemmel méregetem, és gyorsan hozzátette: - Most mi van, még a végén vehetném feleségül Millicentet.
Ez annyira abszurdan hangzott, hogy elkapott a röhögőgörcs tőle.
- Pedig ez remekül hangzik Blaise - nevettem rá. - Biztos gyönyörű gyerekeitek lennének. Kerekek, de szépek - vigyorogtam rá, miközben szedtem magamnak egy keveset a szarvasból.
- Minden bizonnyal - szorította össze a száját Blaise, és olyan arcot vágott, mintha valami nagyon büdöset szagolna. A fekete haja még mindig kócos volt, és pár tincs rátapadt az izzadt homlokára. A kviddicstalárt ledobta maga mellé a padra, és a pulóvere ujját felhúzta. - Jól esne egy kis bor a vacsorához, neked nem? - nézett rám.
- Hát, de - bólogattam tétován, mert nem tudtam, mire akar kilyukadni. Blaise elvett két tiszta ezüstkelyhet a velünk szemben lévő terítékből, majd egy percig mormolt, és a kelyhek vörösborral teltek meg.
- Tudsz ételt varázsolni? - néztem rá elismerően. A legnehezebb transzmágiák közé tartozik a semmiből valami ehetőt vagy ihatót teremteni.
- Hát, kicsit csaltam. Ez a bor például ott hevert az ágyam alatt már egy ideje. De ehhez a szarvashoz ma este pont illik - Blaise felém emelte a poharát, és koccintottunk. - Egészségünkre!
Akárhogyan is varázsolta elő Blaise, a testes vörösbor tényleg passzolt a vadhúshoz. Az esti repülés, a finom étel és ital valamint a tudat, hogy másnap szombat, roxmortsi bevásárlás és este buli - az egész teljesen feldobott. Hálás voltam Blaise-nek, mert akármilyen hátsó szándékkal érte is el, a jó kedvemet neki köszönhettem ma este. Vacsora után visszaballagtunk a pincék felé vezető úton a klubhelyiségbe, ahol hatalmas hangzavar fogadott bennünket.
- Á, végre itt vannak! - hallottam Draco hangját a tömegben. Mikor meglátta a még mindig kviddicscuccot viselő, seprűjét cipelő Blaiset és az én minden bizonnyal szélborzolta hajamat, gyanakvó pillantást vetett ránk, de aztán valószínűleg úgy döntött, hogy inkább nem kérdez semmit, csak karon ragadott és a kandalló előtti asztalhoz vonszolt. A fotelokban ott ült Benji, aki előtt egy kristálypohárban gyanús színű lötty gőzölgött. Drake a kandalló peremének támaszkodott, tőle tisztes távolságra egy hasonló pohár füstölgött, amit úgy méregetett, mintha így kívülről rá tudna jönni az összetevőire. Draco leültetett az egyik üresen álló fotelbe, majd mikor Blaise is odaért - aki feltűnően mulatott valamin magában - akkor ünnepélyesen megszólalt:
- Tehát, kedves Malfoyok és Lestrange. Legutóbb 40 éve volt egyszerre két Malfoy Roxfortban, és most hárman vagyunk. Lestrange se volt már ezek közt a falak között vagy 20 éve. És most, túl vagytok az első heteteken, és bátran állíthatom tehát, hogy történelmi évnek nézünk elébe - emelte magasba poharát, amiben valami teljesen más és sokkal bizalomgerjesztőbb folyadék volt, mint a miénkben. - Igyunk a Mardekár ház új, de annál inkább megbecsült tagjaira!
- Ez nagyon szép és jó, de ez a beavató buli nem holnap lesz? - ráncoltam össze a homlokom.
- Ó igen drága húgom - vigyorgott rám az eredendő gonosz mosolyával Draco. - Azoknak, akik túlélik a ma estét!
- És mi a pohárban? - mutattam az előttem gőzölgő, sárszínű löttyre.
- Hát ez az, amit nem fogtok megtudni most, csak miután megittátok. Amolyan bátorságpróba. Igazából két választásotok van. Vagy megisszátok ezt, aminek nem ismeritek a hatását, vagy... - és itt mélyen a zsebébe nyúlt, majd egy kis fiolát húzott elő - ...vagy ezt itt. De akkor felettébb őszinte estétek lesz - mondta kajánul.
- Szóval vagy ez, vagy Veritaserum? - nézett rá Drake, mintha egy ötévessel beszélne. - Mondd, ti normálisak vagytok? Bár nem számít, akármi is ez, megiszom.
Benji végigbólogatta Drake monológját.
- Nekem mondjuk nincs titkolnivalóm úgy különösebben, szóval elgondolkoztató az ajánlat. De veletek tartok ebben a borzalomban - mondtam, és közelebb húztam magamhoz a bájitalt.
- Akkor legyetek üdvözölve a Mardekárban! - emelte magasba a poharát Draco, és Blaise is követte a példáját. Szemük sarkából minket figyeltek, de nem kellett csalódniuk. Benjivel és Drake-kel követtük a mozdulatukat, és a koccintás után lehúztuk az italt. Az íze legalább olyan borzalmas volt, mint ahogy kinézett. Ahogy lehúztuk, Drake felkiáltott:
- Hát persze! Gondolhattam volna...
- Csodálkoztam is kicsit, hogy nem ismertél rá - vigyorgott Draco. - Bár Blaise tett róla, hogy legyen pár változtatás a főzeten, hogy ne lődd le egyből a poént a többiek előtt...
- Most komolyan? Változtattatok a százfűléfőzet receptjén? - hihetetlenkedett Benji.
- Várjunk csak, ez százfűléfőzet? De akkor... Kivé fogok átváltozni??? - kérdeztem pánikba esve.
- Hát, neked meg Drake-nek egy összekovácsoló estét találtunk ki, mert úgy vettem észre, hogy nem kedvelitek különösebben egymást, és mivel szegről-végről még rokonok is vagyunk, ennek nagyon nem örülök. Úgyhogy, ti megtapasztaljátok, milyen egymás bőrében - magyarázott önfeledten Draco, miközben egyet-egyet kortyolt a poharában lévő Lángnyelv Wiskheyből. - Benjinek viszont valami sokkal izgalmasabbat találtunk ki Blaise-zel. De nemsokára úgyis meglátjátok...
Blaise a kandalló mellett állt Drake mellett, és helyeslően bólogatott. Drake odalépett hozzám, levette a talárját és a kezembe nyomta.
- Vedd fel, aztán odaadom neked a nadrágom, te meg nekem a szoknyád - mondta fahangon. Tudtam, hogy már csak pár másodperc lehet hátra az átalakulás megkezdéséig, magamra terítettem a talárt, és a takarásában letoltam a szoknyám, majd odadobtam Drakenek, aki ugyanígy tett a nadrágjával. Épphogy felhúztam, úgy éreztem, mintha a belső szerveim ki akarnának szakadni a helyükről, és mintha nyújtani kezdték volna a gerincemet. Aztán amilyen hirtelen jött ez az inger, el is múlt, és iszonyatosan szorított valami a mellkasom tájékán, mintha ketté akarna vágni. Gyorsan vetkőzni kezdtem, annak tudatában, hogy úgysem a saját testem mutogatom, és rájöttem, hogy bár a szoknyát levettem, de az ingem széthasadt Drake testén, és a melltartóm szorít. Ekkor egy fájdalmas nyögést hallottam a saját hangomon.
- Kérlek Annabelle, ne alázz meg így! - mondta Drake a testemben.
- De muszály, annyira szorít! - néztem rá bocsánatkérően. Draco és Blaise fuldokoltak a röhögéstől. Lekaptam a bűnös melltartót Drake testéről, és hamár így félmeztelen voltam, megcsodáltam ,,magam". De nem sokáig, mert attól tartottam, hogy Drake is képes lenne visszaélni a helyzettel, úgyhogy gyorsan felkaptam a talárt amit odaadott a nadrág fölé, ami már nem lötyögött rajtam. Drake-re néztem, aki a tökéletes másom volt, a szoknyámban, mezítláb, a Drake három számmal nagyobb ingjében és nyakkendőjében, kifejezéstelen pókerarccal és a haja laza hullámokban omlott le a háta közepéig.
- Hát, jól nézünk ki - vigyorogtam rá, mire lesújtó pillantással nézett vissza. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen megvető tekintettel is tudok nézni, gondoltam magamban elégedetten. Ekkor kizökkentem a gondolataimból, mivel hangos kiáltozást hallottam magam körül.
- Itt van Dumbledore!
- Mi? Hol? - néztem körül, majd rájöttem. A fotelben, ahol két perce még Benji ült, most Mardekáros egyenruhában, mellig érő szakállal az iskolaigazgatót láttam.
- Bazdmeg - suttogtam magam elé. Benji mintha kővé dermedt volna, Drake az égnek emelte a tekintetét majd odasétált az asztalhoz és töltött magának egy pohárral Draco wiskhey-éből. Draco és Blaise már könnyeztek a nevetéstől, mire Benji felállt a fotelből, előlépett a fényre, és elkiáltotta magát.
- Mindenki tudja, hogy ki vagyok? - tárta szélesre a karját. A megszeppent alsóbbévesek riadtan bólogattak. Az idősebbeknek valószínűleg feltűnt, hogy Dumbledore ritkán jár mardekáros egyenruhába, így ők kicsit szkeptikusabbak maradtak. - Remek! - folytatta Benji. - Mára és holnapra egy feladatot adok mindenkinek, márpedig az én szavam törvény. Nos, mivel köztudott, hogy Roxfortban vannak a Mardekárosok, és vannak a szerencsétlenek, ennek örömére, ma és holnap mindenki igyon annyit, amennyit csak tud. De ha valaki beszélni mer arról, hogy ma este itt voltam, azt elvarázsolom a picsába! - üvöltött fel. Pár másodperc néma csend fogadta a szavait, majd valaki tapsolni kezdett, aztán még többen és többen, végül Benji önelégülten hajlongott a tapsorkánban. Ez volt az a pillanat, amikor én is töltöttem magamnak egy kis lángnyelvet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
