Welcome at the Bookshelf!

I. fejezet - Áll a bál

Szóval a nyári gyűlés igazán élmény dús volt. Július elején tértem haza a Beauxbatons-ból a vizsgák végeztével, Draco akkor már két hete otthon volt. Pár napot otthon töltöttünk a wiltshire-i kúriánkban, majd mikor már minden készen állt a fogadásunkra a skóciai birtokon, kezdetét vette az a nyár.

Rögtön azzal indult, hogy mehettünk készülődni az öltözőszobákba, mert pár óra múlva kezdődött az idei évad Nyitó Bálja. Tehát természetesen az alkonyati érkezés után elfoglaltuk szobáinkat és elvonultunk csinosítani magunkat.

Ennek a ma estének fontos szerepe lesz… A régen látott rokonok előtt fel kell vágni, büszkélkedni, mutogatni az új ékszereinket… Ilyenek az aranyvérű feleségek. Unalmukban jobb dolguk sincsen a vásárolgatásnál… A mai bálon kicsit több mint százan veszünk részt, bár részemről akkor is nevetségesnek tartottam, hogy mindenki úgy készülődik, mintha az Első Bálja lenne. Ez aztán a nagy társadalmi esemény! Na mindegy…

Már egy órával előbb készen voltam. Anyám elismerően végignézett rajtam. Ez tőle, aki már gyermekkora óta divatszakértőnek képezte magát, igen nagy dicséret volt.
- Jól választottuk ki ezt a fekete tüllruhát, úgy látszik, ez a család minden női tagján jól mutat! – kacagott fel az idegesítően csilingelő hangján.
Tőlem csak egy fintorra jutotta. Már számtalan történetet és elbeszélést hallottam anyám és nővérei Első Báljairól, pontos ruha-, és sminkleírással… Úgyhogy csak lemondóan sóhajtottam egyet, „anyám sose lesz normális”, és elindultam az ajtó felé.
- Hová is mész, Annabell? – fordult utánam fél pár fülbevalóval a fülében.
- Csak körülnézek, legutóbb két éve jártam ebben a kastélyban – néztem rá unott arccal, és mikor láttam, hogy nem lesz elég, folytattam. – Még apámtól is kérdezni akarok valamit. – határozottan folytattam az utam az ajtó irányába.
- De nem kéne, hogy bárki is meglásson a Bevonulás előtt a ruhádban! Tudod, hogy ez milyen fontos!
- Igen Anya, tudom – és bezárult mögöttem az ajtó.

Magas sarkú cipőm már az első három lépés után elviselhetetlenül kényelmetlennek bizonyult. „A szépségért meg kell szenvedni.” De be kell vallanom, nagyon dögösnek éreztem magam ebben a fekete tüllös estélyiben. Az, hogy apámhoz megyek, valójában nem volt igaz, azt viszont tudtam, hogy anyám neki nem mer ellent mondani.

Draco szobája felé igyekeztem, ahova a szalonon át vezet az út. A család férfitagjainak hangja már messziről kihallatszott onnan. Ahogy beléptem láthattam, hogy Orlando, Rod, Rabastan és még pár Lestrange a kártyaasztalnál ülnek és szivaroznak, apám a szalon végében a karosszékekben helyezkedett el a társaságával szintén szivar és egy kis Brandy kíséretében.
- Üdvözlöm a kisasszonyt! – állt fel az ajtóval szemben ülő Rabastan, és felemelkedett, ahogy az illem megkívánja, ha hölgy belép férfiak közé. A többiek is felálltak pár másodpercre, majd visszaültek előbbi helyzetükbe. Apám érdeklődve emelte rám szemeit.
- Ma belle, Annabelle! A második kedvenc Bellám! – kiáltott fel Rodolphus és odasietett hozzám. Régen találkoztunk, küldetésben volt. Megöleltük egymást.
- Örülök, hogy látlak, Rod – mosolyogtam rá.
- Rodolphus, szemet ne vess a hölgyre, Lestrange-hez nem adom! – hallottam apám hangját, mely nem volt hangos de mégis tisztán kihallatszott a többi férfihang közül.
- Ó, pedig reménykedtem, hogy az Első Bálon Annabelle kegyei közé férkőzhetek – fordult felém tréfás-komoly arckifejezéssel Orlando.
- Mit kegyei, keblei… - morgott mellettem halkan Rod, és zavartan köhögött.
- Rod! – nevettem el magam.
- Kegyed a legjobb parti – csókolt kezet nagybátyjám és visszament a kártyaasztalhoz.
- Örülnék, Annabelle, ha kifáradnál a szalonból, édesanyád nem örülne neki, ha tudná, hogy pont a család férfitagjai közül szinte az összes látott téged a Bevonulás előtt. Nem is értem, hogy miért mászkáltál el, na de már mindegy. Ne akard, hogy édesanyádnak elmeséljem.
- Anyám úgyse tehetne semmit – morogtam halkan miközben átvágtam a szalonon.

Egy kis lépcsőzés után benyitottam Draco szobájába és bementem. Ugyanolyan füstszag csapott meg, mint az imént a felnőtteknél.
- Annabelle, micsoda megtiszteltetés jelenléted! – hallottam egy hűvös hangot. Blaise Zambini. Nagyszerű.
- Szintúgy, Blaise. Örülünk, hogy üdvözölhetünk khmm…szerény otthonunkban, igaz Draco? – fordultam apám fiatalabb kiadása, azaz bátyám felé. – Blaise pont olyan modoros és idegesítő, mint tavaly nyáron volt – gondoltam magamban.
- Óóó, hát persze, kedves Blaise! – folytatta a bátyám kedélyes hangnemben, miközben elnyomta cigarettáját és kihajította a háta mögötti ablakon. – A helyedben Annabellel vigyáznék!
- Mindenki tudja, hogy a legmakacsabb és önfejűbb lányokból lesznek a legjobb feleségek – húzta Blaise gúnyos mosolyra a száját.
- Nos, ezen vitatkozhatnánk – zártam le a beszélgetést. De mi ez a feleséges szöveg? Ezek szerint ő is tudja, hogy ez első helyen áll az Első Bálos idióta kérő listán? Na még csak az kéne, és egész évben hallgathatnám az önelégült dumáit és nézhetném a beképzelt fejét.
Gondolkodás helyett inkább az ágyon és a fotelekben ülőkhöz fordultam.
- Draco, inkább bemutathatnál a kedves vendégeinknek!
- Ja… hát persze. Ez itt Anthony, Angelus, ők testvérek, Bastiék fiai, tudod… Ott ül Tristan, mellette Benjamin, ő ott pedig apa unokaöccse, Drake – mutatott egy 20 év körüli, vele majdnem egyforma srácra. 
- Azt hittük, azért még megismersz minket – tette hozzá félvállról Angelus.
- Angyalkám, téged rögtön megismertelek! – mosolyogtam rá. Legutóbb körülbelül 7 évvel ezelőtt találkoztam vele és Tonyval az előző hasonszőrű összejövetelen. Csak az a különbség, hogy akkor még bájos fekete hajú kis ördögök voltak, most meg már tiszta férfiak. „Megáll az eszem…” Bár nem voltak ikertestvérek, nagyon hasonlítottak egymásra. Tony 18, ’Gelo 17 éves. 

Tristanra semennyire sem emlékeztem, de kiderült, hogy Olaszországban élnek, Orlando egyik bátyának a fia, 18 éves pályakezdő fiatal, ahogy Apa mondaná. 

- Hello Annabelle! – köszönt halkan Benji, aki kiskoromba az első szerelmem volt, az ominózus 7 évvel ezelőtti találkozón ismertem meg, és imádtam a kócos barna haját, meg a szelíd, türelmes mosolyát ami kedves nagybátyámra, Rodra emlékeztetett. Persze akkor még kicsik voltunk, de Benji semmit se változott, csak helyesebb lett. Hát igen, nem rossz pasi.
- Benji… De régen láttalak! – szólaltam meg miután mindez átsuhant az agyamon.
- Hát bizony. És én még mindenre emlékszem – kacsintott egyet. „Na ez már gáz.” 
- Hajrá Benji! Szerintem a hölgynél már semmi esélyed, most, hogy mi is itt vagyunk – nevetett fel Tony.
Felvontam a szemöldököm, és hangosan sóhajtva az eddig ismeretlen távoli rokonom felé fordultam.
- Mi még nem találkoztunk. Annabelle Malfoy – nyújtottam a kezemet.
- Drake Malfoy, szolgálatára – és elkapta a kezemet, de kicsit máshogy, mint elképzeltem. A szájához emelte és könnyed csókot adott rá – vagy inkább a levegőbe.
- Húú Malfoy, micsoda stílus! – nyekergett közbe ’Gelo.
- Tudod, ilyenek a Malfoyok – tette fel a lábát az asztalra a bátyám, és újabb cigire gyújtott.

Zambini eddig kimaradt az eseményekből, de most újra megszólalt.
- Mivel töltötted eddig a nyarat, Annabelle? – hangja ugyanúgy hűvös maradt, szemernyi érdeklődés nélkül. 
- Nagynénéméknél voltam. Bellatrixéknál minden perc jó időtöltés – kacagtam fel.
- Azt elhiszem. Lassan neked is el kell kezdened… hogy is mondjam… szocializálódni – nézett jelentőségteljesen Dracora, aki viszonozta a pillantást.
- Már 18 éve elkezdtem, Blaise – válaszoltam gúnyos hangnemben.
- Nem, Belle, majd megérted, mire gondolok… 
„Mr Húúúdetitokzatos Vagyok…”
- Igaz is, a kis bálocska után lesz egy kis meglepetésem számotokra, fiúk – mondta Draco titokzatosan.
- Micsoda? – kérdeztem.
- Annabelle, majd szólok, ha fiú vagy… Vagy figyelj, ha annak érzed magad, nincs semmi baj, elfogadunk, érted? – pislogott rám megértő szemekkel majd röhögni kezdett.
- Hagy jöjjön – vágta el a kezdődő vitát Drake. – Előbb-utóbb úgyis meg kell tanulni a dolgokat…
- Dolgokat? – néztem rájuk felvont szemöldökkel.

Ekkor megszólalt az első gong a Bevonuláshoz. Mennem kellett. 
- Majd találkozunk! – intettem vissza a szobába az ajtóból. 

---.---.---

Anyám már türelmetlenül állt a Bálterem bal oldalsó bejárata előtt a többi hölggyel.
- Annabelle! Végre! Azt hittem, hogy ide se jössz! – nézett rám szemrehányóan.
- Mondtam Anya, hogy dolgom volt Apával…
- Nem is apáddal voltál, tudom, mert beszéltem… - de itt félbeszakítottam. „Áruló!”
- Tudtam, hogy Apámra lehet számítani – mondtam gúnyosan.
- Ne vágj a szavamba! Nem kisasszonyhoz illő.
„Ó, hogy a francba is, mindjárt megmondom mi illik hozzám…”
- Szóval beszéltem az imént Trixivel, aki elmesélte, hogy szórakoztattad egy kicsit a szalonban apádékat, de aztán eltűntél… Remélem, nem kell elmondanom, hogy mit követtél el.
- Nem tudom, miről beszélsz, Anyám – fordultam el. „Megjegyeztelek, Rod…”
- Annabelle, én nem tekintem lezártnak a…

Ekkor félbeszakította Anyám sipákolását a csengő és a második gong, ami a hölgyek bevonulását jelenti. Ennek semmi jelentősége nem lenne, csak egy látványos eleme a bálnak, ami lehetővé teszi, hogy a férfiak jobban szemrevételezhessenek minket. Anyám szerint a mai estének igazán fontos szerepe van ebből a szempontból, hátha szemet vet rám valamelyik korosztályombeli fiatalember. „Legalább melegítek az Első Bálra.”

A szárnyas ajtó kinyílt előttünk, és rózsaszín – „könyörgöm, mindennek van határa, még ha Anyám a szervezője ennek a pompásnak ígérkező estének… akkor is! – füstben pillangók repültek a két irányba, majd köddé váltak. Elsőnek léptem be Anyám és Bellatrix között, mint háziasszonyok. Az asztalunkhoz vonultunk, majd jöttek a többiek sorban, a nevüket kihangosítva harsogta a kamarás, azaz ceremóniamester, ahogy Apám mondaná…

Mindenki a férje és családja mellé ült le. Apám az asztal középtáján helyezkedett el Dracoval, aki méltóságteljesen ült a jobbján. Mellé Drake-et ültették, így kibírta, hogy csak tíz percenként nézzen Zambini felé, aki a többi Lestrange-fiúval az asztal végén ülhetett, mindannyian szülők nélkül. Anyám a bal oldalon foglalt helyet, én pedig mellé ültem. Apám felemelkedett, és megkocogtatta kanalával az ezüstkelyhe szélét. A csilingelésre mindenki elhallgatott, a moraj elhalt.

- Köszöntök mindenkit idén a Malfoy-kúriában! Őszintén remélem, és ez másképp nem is lehet, hogy vendégeim kényelmüket lelik majd nálunk. A hölgyeket azzal vigasztalom, hogy amíg férjeik a munkának hódolnak, addig ők sem fognak unatkozni. A hatalmas birtok területén található egy lovarda, egy pompás tó, csodálatos parkunk, és a nemrég megnyílt szépségszalon – pillantott itt apám gúnyos mosollyal anyámra, majd bezsebelte a hír hallatán elalélt hölgyek csodálattal teli, és férjeik irigy pillantását. 
Egyedül Bellatrix kacagott fel, de ő is hamar abbahagyta, és vadul Rodolphussal kezdett sugdolózni, akinek arcizmai veszélyesen meg-megrándultak, de végül sikerült úrrá lennie a nevetésén.

Apám tapsolt kettőt, mire házimanók lepték el a termet, különböző ínycsiklandozó fogásokat szállítva az asztalra. A család férfitagjai persze jókedvűen iszogattak és a vacsora kötött ülésrendje is megbomlott a főfogások után. Jött a tánc, amit Apámék nyitnak meg mindig.
Én még mindig anyámék mellett ültem, és már nagyon unatkoztam, Apám pedig az egyik Lestrange-gel beszélgetett.
- Lucius, ha jól tudom a lányodnak karácsonykor lesz a bálja! Remélem meg vagyunk hívva! Olyan gyönyörű lány lett belőle, ahogy így elnézem, pontosan ilyet keresek Denton fiam mellé is, ha ezt tudom elhozom. Csak tudod, Ő Olaszországban maradt, valami dolgokra hivatkozva, bár az a meglátásom, hogy csak az élvezeteket hajkurássza – hallottam ahogy a spicces hangján egyre csak beszél, beszél, beszél…
- Mindenféleképpen meg lesztek hívva Annabelle Báljára, Ovidius – vágott közbe Apám fagyos hangon, felállt, s a pezsgőspoharával a kezében az idősebb Zambinihoz lépett.

Kihasználtam az alkalmat, és átcsusszantam a helyére, Draco mellé.
- Akkor menjünk! – hallottam ahogy bátyám halkan odaszól Drake-nek.
- Hova mentek? – kérdeztem Dracot.
- Jöhet ő is – nézett rám Drake. – Bár az ifjú hölgynek nem illik ilyen hamar itt hagyni a társaságot…
- Mert nektek talán illik – vágtam közbe megvető hangnemben. „Mit okoskodik ez itt…”
Draco azonban befejezettnek nyilvánította a vitát, felálltunk, és egy udvarias kézmozdulattal előreengedett.
- Csak utánad, Annabelle!
„Még ha tudnám, hova megyünk… Talán egyszerűbb lenne.”

A terem közepén szüleinkbe botlottunk.
- Ó, Draco, Annabelle, gyertek csak ide! – csicsergett nekünk anyánk, és ellentmondást nem tűrően kinyújtotta felénk a karját. Drake is mellénk állt. Apám bemutatott minket a kialakult társaságnak.
- Ő itt a fiam, Draco, nagy reményeket fűzünk hozzá. Ő pedig Annabelle, a mi ifjú lányunk, az Első Bálja karácsonykor kerül megrendezésre a London melletti kastélyunkban. Természetesen mindenkit szeretettel várunk, a fiaitokkal együtt.

Csak a szememet tudtam forgatni, de Anyám pillantására azt is abbahagytam inkább. Látszott rajta, hogy Ő aztán örülne, ha mihamarabb férjhez mennék.

- Mindjárt kezdődik a Nyitótánc, Lucius! – mondta Anyám.
- Hagy nyissák meg most Draco-ék a táncteret…
- Micsoda? – kérdeztem. „És tánc közben kiírják egy táblára, hogy mikor lesz az Első Bálom, nem? Még csak ez kéne… Bár anyáékat elnézve, már így is elegen tudják.”
- Jól hallottad, Annabelle.

Ekkor felharsantak a Nyitány kezdetét jelző kürtök.
- Ó, te jó ég – léptem közelebb Dracohoz. Draco magához húzott, és elindultunk a táncparkett közepe felé.
- Nehogy azt hidd, hogy nekem ez hiányzott – mondta kelletlenül, de azért bátorítóan megszorította a kezem. A zene beindult a mély tónusokkal, sötéten és komoran, majd váltogatta a stílusát. 

A Nyitótánc a legnehezebb, a legtöbb és legkülönbözőbb fajtájú lépésekkel, de azt hiszem, kitettünk magunkért. Draco biztonságosan vezetett és keményen tartott, még véletlenül se tudtam félrelépni. Neki talán többet értek a kiskori táncleckék, mint nekem. 
Keresztül suhantunk a termen a szomorkás dallamok alatt, csak az elmosódott foltok látszódtak az emberekből. Amikor újra visszatért a kürtszó, a párok szépen lassan beolvadtak közénk, egy nagy közös produkció erejéig. Amikor vége lett a Nyitánynak Drake lépett oda hozzánk.

- Felkérhetem a hölgyet? – nézett Dracora, de már nyújtotta is a kezét, mint aki biztos a válaszban.
- Hát persze, én örülök neki. Ennyi elég is volt… - engedett el Draco, és átadott Drake-nek.
Az éles hangú nyitányt egy lágy keringő követte, ám egyre erősödött. Drake remek táncos volt, jobb mint Draco. Az Ő karjaiban nem éreztem magam biztonságban, sőt, izgalmas volt.
Felváltva próbáltuk lenyűgözni a másikat táncstílusunkkal.
- Nagyon jól táncoltatok a bátyáddal – hajolt oda hozzám.
- Köszönöm, tudom – vetettem oda egy forgás után.

A keringő lassan véget ért, Drake elengedett és meghajolt előttem. Visszasiettem a terem másik végébe, amerre Dracot eltűnni láttam, és közben elhaladtam Apám társasága mellett. A társaság kezdett lerészegedni.
- Lucius, a másodunokaöcséd és Annabelle remekül mutatnak együtt! Nincsenek terveid…?
- Tudod, Baltasar, ha lehet, elkerülném a családon belüli házasságot, még ha nem túl szűk családi körben történik is. 
„Hála az égnek!” Siettem tovább az ajtó felé.

Végighaladtam az alagsori folyosókon, ám teljesen kihaltak voltak. Már éppen azon gondolkoztam, hogy nem érdekelnek a srácok, amikor egy hang ütötte meg a fülemet, méghozzá nem is akárkié: Draco-t hallottam. Elindultam az irányukba, de egyszer csak rémes üvöltözés hallatszott, majd elhalt.

- Nagyszerű – morogtam. – Mi a fenét csinálnak ezek?
Odaértem az egykori börtöncellának használt helységbe, és bekukkantottam az ajtón. A látványra, ami a szemem elé tárult, nem mondhatnám, hogy fel voltam készülve. Egy koszos alak feküdt a földön, elájult talán, Dracoék pedig fölötte beszélgettek.
- Most egész jól ment a Cruciatus – fordult Drake felé Benji.
- Te jóóóó isten… - suttogtam halkan, miközben a földön elterülő nyomorékot bámultam. „Jobb lesz, ha lelépek, és Draco-ék egyenlőre úgy tudják, hogy nem tudok semmiről. Később legalább lesz mivel zsarolni Dracot, ha be akar köpni anyáéknak valami miatt…”

Sejtettem, hogy valami mugliivadék lehet csakis az áldozatuk, és nem érintett túl mélyen az ügy. Nem először láttam vagy találkoztam ilyen jelenségekkel otthon… Alagsori rejtekajtók, kínzókamrák, ismeretlen idegenek… Ki tudja, még mit rejt Apámék világa…

Inkább visszamentem a bálra. Amint beléptem az ajtón, rájöttem, hogy sajnos ismét melléfogtam. Éppen a Sötét Nagyúr díszbeszéde közepébe csöppentem bele. Elosontam az asztalok mögött, és visszaültem a helyemre, ami nem ment egykönnyen. 

A beszéd után ismét szórakozni kezdtek az emberek, én pedig Rabastanékhoz csapódtam. Basti persze az egész társaságot folyamatosan a vicceivel traktálta, szóval nem unatkoztunk. Amikor már nagyon elfáradtam, olyan 3 körül, felmentem a szobámba és csak annyi erőm volt, hogy kibújjak a ruhámból és a cipőből. Kezembe vettem fájó talpam, és megmasszíroztam.
- Ezek a hülye magas sarkú cipők!
Majd lefeküdtem és abban a pillanatban elnyomott az álom.