Az első reggelt nem lehetett másképp jellemezni, minthogy zajos. Éjszaka elfelejtettem elmormolni egy zajzár bűbájt – a Beauxbatons-ban erre sosem volt szükség, hiszen nem voltak szobatársaim -, így reggel Pansy csacsogására keltem. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy meg sem próbál halkan beszélni tekintettel az alvókra, azaz miután kinyitottam a szemem, konstatáltam, hogy az a bizonyos alvó személy csak jómagam voltam, ugyanis Millicent is egészen frissnek tűnt, mintha már órák óta fenn lettek volna… Morcosan elhúztam a baldachin nehéz zöld bársonyfüggönyét, és igyekeztem minél szemrehányóbb tekintettel átvágni a szobán a fürdő felé. Ám csak félúton jártam, mikor Pansy megállított:
- De jó, hogy felkeltél Annabelle! Őszintén szólva, mi már reggelizni is elmentünk, húsz perc múlva kezdődnek az órák, de nem akartalak felébreszteni az első napodon korán. Nem tudtuk mik a terveid, tudod… - nézett rám félős tekintettel Pansy, mintha attól tartott volna, hogy megharagszom, amiért megfosztott a társaságától a nap legfontosabb étkezésénél. Amire mellesleg nekem már biztos nem lesz időm.
- Ó kérlek, semmi probléma – legyintettem felé, hogy a lehető legrövidebbre zárjam ezt a beszélgetést. Mikor láttam, hogy épp levegőt vesz, hogy valami hosszabba belekezdhessen, gyorsan hozzátettem:
- Egyébként, akkor én inkább sietek is – és sietősen bevágtam magam mögött a fürdőszoba ajtaját.
- Az asztalodra tettem az órarended! – hallottam még, ahogy Pansy utánam kiabál.
A tükörben fogmosás közben a fáradt és leharcolt énem nézett rám vissza, kissé kiült rám, hogy éjszaka csak hosszas forgolódás után sikerült elaludnom. Külső szemlélőnek persze nem biztos, hogy feltűnt volna, talán csak annyi, hogy tompábban csillog a szemem a Malfoy-maszk mögött… Dehát jöjjön csak egy új nap, egy új év, készen állok – gondoltam magamban. Pár egyszerű bűbájjal rendbe szedtem a hajam és az arcom, majd felkaptam az új roxfortos egyenruhámat, bedobtam pár füzetet és útnak indultam a klubhelyiség felé.
A klubhelyiség üresnek és csöndesnek hatott. Tehát már mindenki elment iskolába, én pedig jó eséllyel elkések, ha egyáltalán megtalálom a termet.
- Ne aggódj, én nem hagytalak itt – hallottam ekkor egy hangot a hátam mögött. Ahogy megfordultam, láttam, hogy Benji üldögél egy fotelben, egy táskával az ölében.
- Kösz – mosolyodtam el. – Az az áruló bátyám lelépett már a kis barátaival, ugye?
- Nos, valóban elmentek már, de túlzásokba ne essünk – somolygott erre Benji. – Draco úgy érzi, hogy prefektusként és iskolaelsőként köteles személyes példával a többi diák elé járulni, úgymint időben odaérni az órákra, satöbbi…
- Na erre a satöbbire lennék én kíváncsi – vigyorodtam el. Nem tudom, mi másban brillírozhat még Draco, de az biztos, hogy halálra fog idegesíteni, ha minden órán elsőnek jelentkezik és mondja majd a helyes választ. – A kis eminens – jegyeztem még meg félhangosan, eltűnödve.
- De nézd a jó oldalát, legalább valaki majd megírja helyettünk a házi feladatokat – mondta Benji miközben kifelé tessékelt az alagsori folyosóra.
- Attól tartok! Ha te ezt elhiszed, akkor hatalmas tévedések fognak érni, drágám – fordultam hátra hozzá.
Kellett jópár perc, mire odaértünk az órarendben megadott tanteremhez, de szerencsére Benjinek volt érzéke és megfelelő tájékozódóképessége ahhoz, hogy a szeszélyes kastélyban kiigazodjon. Az utolsó előtti pillanatban sikerült még a tanár előtt odaérnünk az ajtóhoz, berontottunk, majd lelültünk a két szabadon maradt helyre Draco és Drake mögé.
- Gratulálok drága húgom, ez kellőképp látványos belépő volt – suttogta hátra Draco, ugyanis pár másodperccel azután, hogy elfoglaltuk a helyeinket, meg is kezdődött az óra.
- Nos, így alakult a helyzet. Mellesleg, felhívnám a figyelmed arra a tényre, hogy nem késtem el – morogtam felé. Drake eközben feszülten figyelte a tanárt, csak pár megvető pillantást küldött felénk, mikor suttogni mertünk, mintha zavarnánk a tananyagra való koncentrálásban.
A tekintetemet én is a katedra felé fordítottam, ahol egy igen picike varázsló, egy kis koboldszerű lény magyarázott magas hangon. Vetettem egy pillantást az órarendre. Bűbájtan. Nos, ezzel csak nem lesz probléma…
- …de még mielőtt bármibe is belekezdenénk, megkérem az új diákjainkat, hogy mutatkozzanak be nekünk! Uraim, a hölgyé az elsőbbség!
Éreztem, hogy minden tekintet rám szegeződik. Kimérten felálltam, és hátrafordultam, hogy a csoport minden tagjának legyen lehetősége még jobban megbámulni, majd ránéztem a professzorra.
- A nevem Annabelle Malfoy. Eddig a Beauxbatons tanulója voltam, a szüleim viszont ragaszkodtak hozzá, hogy megismerjem az ő alma materüket is, ígyhát az utolsó évemet itt kell eltöltsem.
- Ez nagyszerű, nagyszerű Hölgyem, a Beauxbatons… Nos, Önnek nem lesz problémája a tárgyammal, Ms Malfoy. Bárcsak olyan szinten lehetne ebben az iskolában is tanítani a bűbájtant, mint az Ön előző intézményében. Én is ott végeztem, akkor még Fleaveous professzor tanított, esetleg ismeri? No, nem baj, hogy nem, már akkor is öreg volt… - és így folytatódott még vagy húsz percent keresztül. Jól eldiskurált magával, míg végül mintha rájött volna, hogy kissé megfeledkezett magáról, és rám nézve így szólt:
- Köszönöm, leülhet Ms Malfoy. Nyugodtan szóljon az órák alatt, hogy adjak magának nehezebb feladatokat, ne feledje. És most jöjjenek az urak, ha kérhetem…
Benji kérdőn nézett Drake-re, de az nem úgy festett, mintha épp készülne beszámolni eddigi életéről, úgyhogy kis habozás után felállt.
- Benjamin Lestrange vagyok – szólalt meg. A teremben hangos pusmogás áradat indult. Az apró professzor rémülten nézett körbe, majd gyorsan leültette Benjit, megköszönve a bemutatkozását. Látszott rajta, hogy azon gondolkozik, egyáltalán megvárja-e, hogy Drake is felálljon és mondjon valamit, vagy vegye elejét az egésznek, és kezdje el az óráját, de Drake ekkor már fel is pattant, jéghideg tekintetét végigjáratva az évfolyamtársainkon, és ennyit mondott:
- Drake Malfoy, a Durmstrangból. Remélem, jól fogunk mi így együtt szórakozni – majd leült.
- Nos, ebben biztos vagyok gyermekeim – habogta a professzor.
Ezután a kis közjáték után el is kezdte az óráját, de úgy éreztem, a fél szeme mindig rajtunk maradt. A bűbájok amiket ismétlés gyanánt kért, nagyon egyszerűek voltak, nem bírtam magammal és mindig vittem valami extrát is a végrehajtásukba. Drake-nek sem okoztak különösebb megerőltetést a varázslatok, viszont Benji és Draco gyakran egymásra bámultak egy-egy vezényszó után, hogy mégis, mi a feladat. Óra végén Flitwick – mert így hívták a kis öreget – odajött az asztalomhoz, és külön megdícsért.
- Ms Malfoy, a pálcavezetésének páratlan stílusa van. Ezer közül is fel lehet majd ismerni, ha véglegesen kiforr! Nem akar tanórán kívül foglalkozni kicsit a bájolással? Na ne értsen félre, van egy kis szakkörünk, szívesen látnám benne magát is!
- Köszönöm Flitwick professzor. Ha nem probléma, még várnék a válasszal pár napig. Tudja, még nem tudom mennyire lesz megterhelő a többi órám…
- Ó, magának valószínűleg semennyire! – legyintett, és visszasietett a katedrára.
Ahogy pakoltam össze a cuccaimat, akkor vettem észre, hogy Blaise nincs is velünk.
- Belle, sikerült az első nap első órájában Flitwick kis kedvencévé avanzsálnod! – nézett rám vigyorogva Draco.
- Aki tud, az tud – válaszoltam neki félvállról. – Amúgy hol van Blaise?
- Nos, ő nem vette fel a RAVASZ bűbájtan felkészítőt – válaszolta Draco. – Helyette a rúnaismeretet erőlteti. Szerinte neki már nincs itt mit tanulnia ezzel kapcsolatban.
- Szóval nem megy neki a bűbájtan – konstatáltam.
- Igen, valahogy úgy – erősítette meg Draco.
- Hát, Drake se vesztegeti az idejét, ami azt illeti – szólalt meg Benji kifelé menet a teremből.
Dracoval egyszerre fordultunk hátra, hogy lássuk, mire céloz. Drake egy hosszú barna hajú, sápadt lányt kísért épp az ajtó felé, és a megszokott fensőbbrendű arckifejezése helyett iszonyat érdeklődő arccal figyelte a lány minden szavát.
- Ki ez a csaj, Draco? - néztem rá a bátyámra érdeklődően miközben a tömegben kioldalaztunk a teremből a zsúfolt folyosóra.
- Susan Bones – válaszolta szűkszavúan.
Ekkor csapódott hozzánk Blaise.
- Nahát, te is megérkeztél? Jó volt a rúnaismeret? Sok újat tanultál? – kérdezte tőle Benji vigyorogva. – Mert nekünk iszonyat jó volt a bűbájtan. Többek közt az is kiderült, hogy Annabelle egy zseni!
- Na… - böktem oldalba kicsit szemrehányóan. – Ne kisebbítsd az érdemeimet!
- Én eddig se gondoltam ennek ellenkezőjét – kacsintott rám Blaise. – És egyébként, Benjamin, a rúnaismeret kurvára unalmas volt, ha érdekel, de legalább hasznos… Nem úgy, mint a kis bájolgásotok azzal a félvér kobolddal.
- Hé, tök aranyos a bácsi – védtem meg a kedves kis Flitwicket.
- Ja, hát veled igen – mondta Benji. Valószínű még nem felejtette el a balul elsült bemutatkozását.
- Mégis mit vártál? – suttogta a felé Draco, úgy, hogy csak mi halljuk. – Hogy koccintanak is az egészségedre? Vagy meglepetés built rendeznek egy Lestrange Nagy-Britanniába való visszatérése alkalmából? Addig számkivetett leszel, amíg… - itt azonban befejezte a mondatot.
Amíg mi? – gondoltam magamban. Ezt ők sem gondolhatják komolyan. Persze, beszélünk róla otthon, hogy egyszer majd újra visszaáll a régi rend, és az aranyvérű régi csalódok elfoglalhatják ismét az őket megillető helyet a társadalomban, de ez mindig olyan távolinak és ködösnek tűnt számomra… Persze nyilván a bátyámék is az Ügy elkötelezettjei – nem is lehetne ez másképp -, de hogy pont ők akarják megváltani a világot… Persze mindig a fiatalok hiszik azt, hogy ők a legerősebbek, a legokosabbak, és ez fokozottan igaz Drake-re – állapítottam meg magamban.
Eközben feltűnt, hogy újra a klubhelységhez vezető alagsorok felé vettük az irányt, ám ezúttal a hosszú pincefolyosó végén balra kanyarodtunk, nem jobbra. Egy sötét kis terembe vezetett az utunk. Mikor beléptem, megcsapott a bájitaltantermek jellegzetek szaga, az üstökből opálos gőz szállt fel, átláthatatlanná téve ezzel a termet. A srácokkal elfoglaltunk négy egymás melletti üstöt.
- Drake nem jön? Lefoglaljuk ezt neki? – nézett rank Zambini kérdőn, egy ötödik üsthöz odalépve.
- Hát, nem vagyok benne biztos, hogy a mi társaságunkat akarja majd élvezni – válaszoltam neki ironikusan, ugyanis Drake továbbra is csak a Susan Bones nevű csajjal beszélgetett.
- Hát ez gyorsan ment – jegyezte meg Blaise kicsit sem meglepve, és összenézett Dracoval.
- Nem vesztegeti az idejét – értettem vele egyet.
Amikor Drake belépett a terembe – persze előbb udvariasan maga elé engedve a barna hajú lányt, aki ettől szemmel láthatóan teljesen odavolt – úgy csinált, mintha észre se venne minket, egyből a csaj mellé ült le. Egy gonddal kevesebb – gondoltam magamban. Ha létezik valaki, aki el tudja viselni ezt a idegesítő stílust, hát annak jó szórakozást Drake-hez.
- Aranyvérű legalább? – fordultam Draco felé.
- Mi? Ki? – nézett rám Draco, aki eddig Blaise-zel beszélgetett valamiről elmélyülten. Benji kissé elbóbiskolni látszott épp.
- Hát ez a nő!
- Ja, hogy Susan! Aha, az… Szerinted Drake szóba állna olyannal, aki nem az?
- De honnan tudta? – tűnödtem el félhangosan. Ezek biztos megbeszélték már előre maguk között, hogy kikkel beszélhetnek. Csak én vagyok ilyen kis naiv és ártatlan…
A merengésemet hamar félbeszakította a nagy rácsos ajtó becsapódása a hátunk mögött, majd egy sötét talárt láttam elsuhogni magam mellett, ami végül megállt a terem közepén lévő üstnél, így végre kivehettem az imént megérkezett jelenséget. Meglepetten tapasztaltam, hogy a tanárunk nem más, mint Perselus Piton, aki gyakori vendég szokott lenni a kúriánkban. A szokásosnál is komorabban nézett ki, főleg a hatásos belépőjével.
- Észrevetted, hogy ebben az iskolában mennyire szeretik túldramatizálni a dolgokat? – suttogtam oda Benjinek. – Például, mit keresünk a pincében? A Beauxbatonsban az összes óránkra tudtak biztosítani kellőképp világos tantermet, erre most itt dekkolunk egy nyirkos pincében… Jellemző!
- Szerintem tök jó, senki nem látja a gőztől a sötétben, ha netán elszundítok válaszolta Benji, és a hangja alapján már tényleg majdnem el is aludt.
Miután Benji nem bizonyult túlságosan aktív beszélgető társnak, az üstöm fölött Dracohoz hajoltam.
- Draco, nem is tudtam, hogy ez a bájos keresztapád is fog minket tanítani! – suttogtam oda neki.
- Nos, ha bármikor is odafigyeltél volna otthon a beszélgetéseinkre, akkor ezalatt a röpke 6 év alatt akár rá is jöhettél volna magadtól – felelte gúnyosan a bátyám.
Piton éppen belekezdett egy hegyi beszédbe arról, hogy mik az elvárásai a RAVASZ kurzuson részt vevő diákok felé, mikor a vasajtó nyikorgása törte meg a csendet.
- Megvan az első későnk – Piton hangjából mintha örömet véltem volna kicsengeni. – Hát persze, ki más mint Potter! Potter, ez a Griffendélnek más esetben csak tíz pontjába kerülne, de mivel Ön notórikus rendbontó és késő, és ez egy igen magas szintű RAVASZ előkészítő képzés, így ez a kihágása mindent egybe vetve negyven pontjába fog kerülni a nagybecsű házának.
A kis monológ alatt Pottert figyeltem, akit láthatóan a legkevésbé sem zaklatott fel Piton késését megtorló szankciója, mintha már ezerszer hallotta volna. Valószínűleg így is volt. Amint Piton befejezte a mondanivalóját, így szólt:
- Dumbledore professzornál voltam. Azt üzeni, hogy adjam át Önnek, hogy igazoltan késtem – majd ezután a terem másik végébe sétált, és leült Granger mellé.
Piton arcára csak egy másodperc töredékéig ült ki a csalódottság, aztán folytatta is tovább az óra követelményeinek ecsetelését. Látszott, hogy régi harc ez köztük, és még közel sem ért véget ennyivel.
Az órán hozzá se nyúltunk az üstökhöz, ugyanis Piton végig ismétlő kérdéseket tett fel, drámai pontlevonásokkal egy-egy helytelen válasz esetén. Az, hogy a Mardekár házvezető tanára, csak néhány pontlevonás enyhítésén látszott a mi esetünkben, de kíméletlen volt az egész csoporttal. Szerencsére Benjit és engem nem szólított fel annyiszor, tekintettel arra, hogy újak vagyunk, viszont Drake idegesítően mindent tudott. Nála csak egy ember volt bosszantóbb az óra alatt az okoskodásával: Granger.
- Én még egy ilyen órát nem bírok ki ennek a két embernek a részvételével… - nyögtem fel miközben kifelé igyekeztünk a teremből. – Még külön külön csak-csak, de így együtt…
- Ugyan, nem tudom miről beszélsz Annabelle – vigyorgott rám Blaise. – Mi lesz a következő óránk, Draco?
- SVK – szólt hátra Draco, miközben a folyosón próbáltunk előrehaladni.
- Mi az az SVK? – ráncoltam a homlokom.
- Sötét varázslatok kivédése – jött a válasz a hátam mögül. Hátranéztem, Drake volt az.
- Ó, üdvözlünk újra köreinkben. De nyugodtan töltheted a napot az új barátnőddel, elnézzük neked – vigyorogtam rá.
- Tehát feltűnt a hiányom, Annabelle? – vonta fel a szemöldökét, miközben folyamatosan a szemembe nézett. – Örülök neki, mindenképp…
- Nem a hiányod tűnt fel, csak egyszerűen nem vagyok vak – morogtam magam elé. Majd Dracohoz fordultam:
- Miért tanulunk sötét varázslatok kivédését? Ez most valami vicc?
De a választ nem a bátyámtól kaptam meg, hanem ismét Drake-től jött, aki megragadta a karomat, berántott egy szobor mögötti beugróba, és a fülembe sziszegte:
- Azért tanulunk SVK-t, mert itt mindenki, aki kicsit is számít, RAVASZ-t tesz ebből a tárgyból. És mi nem kicsit számítunk, érted? Tudom, hogy eddig egy burokban éltél a francia riviérán, ahol azt csináltál, amit akartál, de a szórakozás eddig tartott. Változnak az idők Annabelle, most jön a kötelesség. Eddig én sem voltam itt, de most mégis itt vagyok. Veled szemben azonban, ellentétben velünk, nincs nagy elvárás, csak annyi, hogy viselkedj kifogástalanul, és tegyél eleget a társadalmi osztályodnak megfelelő kötelességeidnek. És igen, lehet, hogy ez azt jelenti, hogy azt tanulod, amit a sárvérűek, és az is lehet, hogy azt, hogy feleségül jössz hozzám vagy Zambinihez. De ideje felnőnöd, és rájönnöd, hogy mit jelent Malfoynak lenni – azzal finoman a folyosó felé taszított, és karon fogva a terem felé húzott, mintha mi sem történt volna…
Délután ötkor, mikor véget értek az óráink, fáradtan nyúltunk el a tóra néző kis domb oldalában. A nap vörös fényben izzott, már jóval korábban elkezdődött a napnyugta, mint nyáron. Hiába, ez nem a francia riviéra, hogy Drake szavaival éljek, gondoltam magamban. Az utolsó óránknak pár perce lett csak vége, és a gyógynövény üvegházaktól a kastély felé tartva megpihentünk félúton, hogy élvezzük még ezt a kellemes őszi időjárást. Egy darabig szótlanul ültünk a fűben, majd Draco felém fordult:
- Na, hogy tetszett az első napod? – nézett rám fürkésző tekintettel, miközben meglazított a mardekáros nyakkendőjét. – Tudom, hogy nem a Beauxbatons, de azért mégis… - mosolyodott el, és várta a válaszom.
- Tanulságos volt – mondtam, miközben egyenesen Drake-re néztem. Drake elkapta a pillantásom.
- Örülök, hogy annak vélted – szólalt meg Drake. Csak mi tudtuk, hogy miről beszélünk. A tekintetünk egybe fúródott, és hosszasan néztük egymást, míg végül most először ő fordította el a fejét.
- Szerintem jó év elébe nézünk – ásított egy nagyot Blaise, miközben egy szivar után kotort zöld-ezüst mellénye felső zsebében.
- Sajnos nélkülem kell vacsorázzatok –mondta Drake miközben felállt és leporolta a nadrágját.
- Bones? – nézett rá Draco.
- Igen – felelte Drake.
Gyanakvóan pislogtam egyikről a másikra, de látszólag a félszavakból is teljesen megértették egymást, és nem kívántak magyarázatot mellékelni a beszélgetésükhöz számomra. Benji és Blaise ugyanis semmi jelét nem mutatták az értetlenségnek.
- Engem nem avatna be valaki? Mi olyan érdekes számodra ebben a Susan Bonesban, Drake? Komolyan érdekelne… - néztem fel hunyorogva Drake-re.
- Előbb vagy utóbb neki is el kell mondanunk – szólt bele először a beszélgetésbe Benji, Drake-re nézve.
- Tudom, de még nem jött el az ideje, azt hiszem… - válaszolta Drake, és mintha kifejezéstelen arcán némi gondterheltséget vettem volna észre. De csak egy másodpercig tartott az egész - az érzés, hogy Drake is emberből van -, mert aztán már rögtön a jól ismert magabiztos és fölényes arckifejezése tért vissza, majd hátat fordított nekünk és elindult a kastély felé.
Távozása után egyikünk sem szólalt meg. Én meg akartam, kérlelni szerettem volna a bátyjámat, hogy avassanak be engem is a titkukba, árulják már el, mi az, amihez még túl korán van, de a sok új érzés, benyomás a hosszú nap során elnyomott és neurotikussá tett az eseményekkel kapcsolatban – és azt hiszem, nem csak én fáradtam bele az első tanítási napba. Mind élveztük, hogy végre nem kell megszólalnunk, és csak néztük, ahogy Blaise szabályos füstkarikákat ereget a naplementében.
Szinte nem is szólaltam meg aznap este többször, alig beszéltünk, mikor bementünk a Nagyterembe vacsorázni, majd a klubhelyiségbe visszaérve Draco-ék megbontottak egy üveg mézbort, én pedig elköszöntem tőlük, hogy felmenjek a szobába aludni. Parkinsonékkal igyekeztem kedves lenni, szótlan, de kedves – így ők elkönyvelték, hogy nem nagyon beszélek, ilyen a természetem, de egyébként nincs velük semmi bajom. Ez így kényelmes volt nekem, hiszen mégis csak jó, ha a szobatársaimat meg tudom majd bízni néha egy-két ügyem intézésével, apró feladatokkal, mindezt úgy, hogy ők érzik magukat megtisztelve a bizalmamtól…
Zuhanyzás után a törölközőmbe csavartam magam, és az ágyamhoz siettem. Meg sem néztem, mit veszek magamra, csak már mikor lefeküdtem, akkor vettem észre, hogy a saját hálóingem helyett a mardekáros egyenpizsibe bújtam bele. De most valahogy ez sem zavart, sőt, olyan kényelmes és puha volt a címeres, kígyómintás ezüstpizsama… Ám amint betakaróztam és behunytam a szemem, Drake-et láttam magam előtt, a délelőtti hozzám intézett monológja közben. Újra hallottam a kiosztó szavait, és hiába emlékeztettem magam arra, hogy eddig mennyire álmos és fáradt voltam, sehogy sem tudtam megszabadulni az emléktől.
Éjjel valami borzalmas álmom volt, miután végre sikerült elaludnom. Drake a férjem volt, és mindenáron arra akart rávenni, hogy vele és Susan Bones-szal csináljam hármasban, majd miután nemet mondtam, közölte, hogy szól apámnak, hogy azonnal el akar válni, mert minden bizonnyal én nem is vagyok igazi Malfoy, hiszen egy Malfoy mindig tudja, mi a kötelessége. Izzadtan riadtam fel az éjszaka közepén. Úgy éreztem, képtelen vagyok visszafeküdni aludni, és gondoltam járok egyet, lemegyek a klubhelyiségbe, olvasok kicsit, aztán hátha elmúlik ennek a hülye álomnak az utóhatása. Mezítláb lesiettem a lépcsőn. A klubhelyiségben csak pár mágikus, örökégő gyertya világított, a kőfalak zöldes fényben úsztak a félhomályban. A kandallóban az este gyújtott tűz lánga már alig lobogott, mégis kellemes idő volt, még így, papucs nélkül is. Ahogy közelebb léptem a tűzhöz, észrevettem, hogy az egyik fotelben ül valaki.
- Minek köszönhetem a társaságod? – nézett rám Drake, mikor leültem a mellette lévő fotelbe.
- Hidd el, nem azért jöttem le ide, hogy téged lássalak – válaszoltam neki halkan, miközben végignéztem rajta. Még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, mint napközben, tehát valószínűleg nemrég érhetett vissza a klubhelyiségbe. A faliórára néztem – éjjel egy óra volt. Úgyhogy azt, hogy ő miért van itt, már meg sem kérdeztem tőle.
- Nem tudsz aludni? – kérdezte színtelen hangon.
- Igazából, volt egy borzalmas rémálmom arról, hogy a feleséged vagyok, és bár vissza tudnék aludni, nem szeretnék ugyanabba az álomba visszacsöppenni. Talán főznöm kéne egy Álmatlan Álom főzetet – gondolkoztam el félhangosan.
- Milyen rémálmod volt arról, hogy a feleségem vagy? – ráncolta össze a homlokát meglepetten Drake. Szemmel láthatóan ezzel a mondattal kizökkentettem kissé a kimért modorából.
- Nos, a részleteket inkább kihagynám… Röviden, apámnál reklamáltál, hogy válni akarsz, mert nem vagyok megfelelő számodra, vagy valami ilyesmi… Olyan zavarosnak tűnik már… - mondtam, a tűzbe nézve, gondosan kerülve a szemkontaktust, mert még túl élénken élt bennem az egész. Drake-nek feltűnhetett, hogy kerülöm a tekintetét, mert előrehajolt és kinyújtotta felém a kezét, hogy elérhesse az állam az ujjaival, és maga felé fordította a fejem.
- Figyelj rám, Annabelle. Sajnálom, ha ma túl… hogy is mondjam? Túlságosan kegyetlenül hangzott amit mondtam. Lehet, hogy nem megfelelően közöltem veled. Luciusnak kellett volna mindezt elmondania, de tudod néha az az érzésem, hogy meglehetősen kímél téged… Amin persze nem csodálkozok, de úgy vélem, ebben az esetben nekem kell felvilágosítanom téged, hogy ne ringasd magad téveszmékbe – ahogy befejezte a mondatot, az ujjai lecsúsztak az államról, és könnyedén visszaejtette a kezét a fotel karfájára. Hideg szürke szemei semmiféle megbánásról nem árulkodtak, csak a tüzet láttam benne tükröződve lobogni, ahogy a kandallóban, de azért értékeltem tőle a gesztust.
Drake nyilvánvalóan valamiféle választ, visszacsatolást várt tőlem most, hogy így megerőltette magát és mindenféle manír nélkül megnyilatkozott, én azonban csak ültem ott tovább, a talpaimat magam alá húzva, és nem szólaltam meg.
- Ennyire rémes volt az álmod? – kérdezte végül somolyogva.
- Ne tudd meg – vigyorogtam rá, mert éreztem, hogy végre vége a komoly beszélgetésnek, és a hangulatom is kezdett jobb lenni.
- Tudod, ha tényleg így lenne… - mondta, majd megköszörülte a torkát és folytatta, - nos, ha tényleg feleségül vennélek, szerintem kizárt, hogy ilyen szörnyű lenne, akármit is álmodhattál. Gondolkozz el rajta, apád másodunokatestvére vagyok, a család teljesen más ága, a közös felmenőink csak valahol a nagyapáink nagyapjánál kapcsolódnak össze, tehát ennek semmi jelentősége nincs… Mégis, páratlan képességekkel rendelkező utódokat nemzhetnénk, akik továbbvihetnék a Malfoy nevet, és tökéletesebbek lennének, mint eddig bármelyikünk a családban – Drake szemmel láthatóan teljesen átszellemült.
- Nézd, tudom, hogy nincs fontosabb mint továbbvinni a nevet és a hagyományokat. De hogy tudsz erről ilyen tárgyilagosan beszélni? – néztem rá hihetetlenkedve. – Hiszen gyakorlatilag arról beszélsz, hogy szexelünk, úgy, mintha ehhez nem kellenék én, vagy a beleegyezésem, vagy ilyesmi, ha érted mire gondolok… Nincsenek nagy elvárásaim az előre elrendezett házasságokkal szemben, de azért ezt mégis csak fel kell dolgozzam valahogy, és ha más nem, hát hülyeségeket álmodok – mondtam neki halkan, miközben végig őt néztem. Mikor befejeztem, Drake arcán mintha valami mosolyfélét láttam volna átsuhanni.
- Szóval ezért aggódsz…
- Nem, félreértessz – kezdtem bele a mentegetőzésbe, amikor észrevettem, hogy Drake keze a karfa helyett a combomon volt.
Az érintés meglepett, és olyan szürreálisnak tűnt az egész szituáció, mintha még mindig az álmomban lettem volna. Zavartan elhallgattam, és Drake kezét figyeltem a lábamon.
- Mondtam már, hogy jól áll ez a pizsama? – kérdezte olyan hangon, amit még sosem hallottam tőle. És mintha mosolygott is volna hozzá. Válaszként tétován megcsóváltam a fejemet, és csak azt tudtam figyelni, ahogy a szája egyre közelebb kerül az arcomhoz. Mint akit megdelejeztek, úgy maradtam mozdulatlan, amíg meg nem csókolt. A nyelve hideg volt, a whisky és a szivar ízét éreztem keveredni a szájában, furcsamód a csókja mégis finom volt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy az ölében ülök, és már ki tudja, mióta csókolóztunk, hol vadabbul, hol finoman. A kezem az övén matatott, mikor ő finoman rátette az ujjait.
- Nem itt és nem így fog először megtörténni – lehelte a fülembe két csók között, minden bizonnyal nagy lelkierőre szert téve.
- Neked erre terveid vannak? – kuncogtam el magam hihetetlenkedve.
- Ha te azt tudnád – morogta, majd ismét a számon volt a szája.
Egy darabig szótlanul bámultuk a parazsat, majd ismét ő törte meg a csendet.
- Még mindig aggódsz az esetleges borzalmas házasságunk miatt, Annabelle? – vonta fel a szemöldökét.
- Nos, csökkentetted az aggályaimat Drake – válaszoltam neki, mire ő egy kis bólintással nyugtázta.
- Azt hiszem, hogy minden adottságunk meg van hozzá, hogy ne unatkozzunk, ha esetleg a dolgok állása ezt az irányt mutatná – mormolta maga elé, majd felállt és kinyújtóztatta a végtagjait. – Megyek, lefekszem aludni Annabelle. Javaslom neked is, mert holnap sem lesz könnyebb napunk – azzal a hálótermük felé indult.
Én még egy darabig figyeltem kialvó parazsat, és Drake utolsó mondatán gondolkoztam. Igen, valóban minden adottsággal rendelkezünk egy ,,boldog” élethez: származás, pénz, ráadásul néha úgy érzem, megvan a kémia is. Ha Drake célja az volt, hogy a maga módján megnyugtasson, hát sikerrel járt. Újra nagyon álmosnak éreztem magam, ám most tudtam, hogy nem fog már visszatérni az idióta álmom. Szó nem volt itt szerelemről, ugyan… Bár minden ,,adottságunk” meg van egy tökéletes élethez, van mégis egyfajta luxus, amit egy magunk fajta nem engedhet meg magának; ez pedig a szerelem.
Másnap reggel az éjszakázás ellenére kipihenten és korán ébredtem. Felkaptam a roxfortos inget és kockás mintájú szoknyát, a mardekáros kötött mellényt, és elindultam reggelizni a Nagyterembe. Sejtettem, hogy ez lesz a kedvenc étkezésem a Roxfortban – hiszen a pirítós mindenhol pirítós, és a dzsemre, tojásrántottára, bundás kenyérre ugyanez vonatkozik. Az elvarázsolt mennyezet borús volt, tele felhőkkel, arra, hogy kisüt a nap, nem sok esély látszott – úgy az elkövetkezendő tavaszig. Az asztalunknál még nagyon kevesen ültek, konstatáltam elégedetten. Így legalább senkivel sem kell beszélgetnem reggelizés közben. Jól sejtettem, a reggeli tényleg tökéletesen megfelelt az ízlésemnek. Elmélázva emeltem a számhoz a falatokat, miközben az új iskolatársaimat bámultam. Épp a Hollóhát asztalánál ülő, hangos lánycsapatot figyeltem, mikor az egyikük hátrafordul, és találkozott a tekintetünk. Susan Bones volt az, kíváncsian nézett vissza rám, majd miután nem bírta állni a tekintetemet, visszafordította a fejét a barátnőihez.
Pont időben végeztem az evéssel, ugyanis épp mikor felálltam, akkor jelent meg Draco, Blaise és Pansy Parkinson. Pansynak be nem állt a szája, a fiúk pedig néha visszamorogtak neki valamit, ő azonban teljesen elégedett volt a beszélgetéssel, hiszen láthatóan nem zavartatta magát.
- Jó reggelt Annabelle! – köszönt oda nekem Blaise, aki a leghamarabb vett észre.
- Sziasztok – mondtam nekik egy félmosoly kíséretében.
- Hogyhogy ilyen korán keltél Belle? Nem szokásod… - nézett rám gyanakvóan Draco.
- Fel se ébredtünk rád mikor lejöttél – csacsogott közbe Pansy.
- Tegnap este korán lefeküdtem – zártam rövidre a témát.
- Úgy látszik, fordult a kocka, ugyanis a két koránkelőnk még mindig alszik – célzott Blaise Benjire és Drake-re.
- Még van majdnem két óra az órakezdésig, aludjanak csak – válaszoltam, majd jó étvágyat kívántam nekik a reggelihez, és kimentem a teremből.
Visszamentem a klubhelyiségbe, de nem volt kedvem a kandalló előtt álló két fotelt bámulni, úgyhogy inkább magamhoz vettem a könyveimet, és úgy döntöttem, a fennmaradó időmet a könyvtárban töltöm. Ha találnék valami értelmes könyvet, még az órákon is lenne mit olvasnom, gondoltam magamban.
A könyvtárban először is be kellett iratkozzak a morcos könyvtárosnőnél.
- Neve? – kérdezte, fel sem nézve a papírból.
- Annabelle Malfoy – feleltem, miközben szememmel felderítettem a helyiséget. Nagynak tűnt, az ablakoknál kényelmes fotelekkel, tanulóasztalokkal, és sok-sok plafonig érő polccal.
- Merlinre, még egy Malfoy… Még az apja is tartozik nekem egy könyvvel, jobb ha tudja! Évek óta mondom a bátyjának, de mintha csak a levegőbe beszélnék. És arról, hogy a testvére hány kötetet nem hozott még vissza, inkább nem is mondok semmit. Remélem, maga nem ilyen hozzáállással rendelkezik a könyvtár használatához… - zsémbelődött, miközben kiállított egy nevemre szóló kis kártyácskát, amit aztán felbűvölt a háta mögötti falra, ahol végtelen mennyiségű tagsági cédulák lebegtek.
- Nem, nem – vászoltam oda se figyelve, miközben már a polcok felé indultam.
Valami történelmi témájú könyvet szerettem volna találni, ami olvasmányos is, meg tanulhatok is belőle… Csalódottan állapítottam meg, hogy az ilyen kategóriájú könyvek többsége az otthoni házikönyvtárban is megtalálható, mikor észrevettem egy kis, sötétzöld bársony borítású könyvecskét. Az elején aranyozott betűkkel volt olvasható a címe: Ősi brit családok, III. Kötet. Felcsillant a szemem, hátha benne leszünk mi is, és ahogy végigpörgettem a tartalomjegyzéket, nem is kellett csalódjak. A szerző háromszáz oldalból majdnem százat csak a Malfoyoknak szentelt. Körbenéztem, hova üljek le, de tulajdonképpen egy kis fotelt leszámítva minden hely szabad volt. A polc mögül kikukucskáltam, ki az az ember, aki hozzám hasonlóan ide menekült a reggeli forgatag elől. Nem mondhatnám, hogy meglepett, mikor rájöttem, hogy Hermione Granger az. Semmi kedvem nem volt szóváltásba keveredni vele, úgyhogy egy távoli sarokba telepedtem le.
A család eredetéről a könyvből semmi újat nem tudtam meg. A legelső Malfoy, akire a családfa tisztán visszavezethető, Aristid Honorius Malfoy, született 405-ben, és a legenda szerint Primus Norman Malfoy és egy véla gyermekeként látta meg a napvilágot – ezzel magyarázzák a Malfoyok védjegyévé vált ezüstszőke hajat, alabástrombőrt és az ezüstszürke szemeket. Primus feltehetően egy északi varázsközösség vezetője volt, majd az első mágusok között volt, akik a későbbi Nagy-Britannia területére tették a lábukat. Aristid Honorius részt vett a Varázsló Tanács, azaz a Mágiaügyi Minisztérium elődintézményének megalapításában, ami persze akkor még csak egyfajta kezdetleges önbíráskodó intézmény volt. Az ő fia, Paris Edgar Malfoy volt a Gringotts megépítésének egyik fő támogatója. Pár generációval később élt Vulfia Malfoy, aki az első boszorkány volt a Wizengamotban. Unokáját, Lionel Malfoyt kétszer választották meg a Tanács elnökének, majd Stratos Malfoy részt vett a Mágiaügyi Minisztérium létrehozásában. Az őseim valamennyien aktívan részt vettek a politikai életben, a közéletben, ha más nem, a Szent Mungó védnökeként. A könyvben az utolsó Malfoy, akinek az érdemeit felsorolták, a nagyapám volt, Abraxas Malfoy, aki 1960-ban halt meg.
Olvasás közben fel sem tűnt, milyen gyorsan halad az idő, csak arra lettem figyelmes, hogy Granger elhalad a mellettem a kijárat felé. Gyorsan felkaptam én is a táskámat, és az átváltoztatástan terem felé siettem. Beléptem a terembe, és felmértem, hol ülnek a bátyámék. Szerencsére leghátul foglaltak helyet, üresen tartva egy széket Draco és Drake között. Fantasztikus, gondoltam magamban. Odamentem, köszönés nélkül ledobtam a táskám a földre, és elfoglaltam a számomra fenntartott helyet. Amint elhelyezkedtem, elővettem a könyvecskét, és folytattam az olvasást. Draco érdeklődve nézett rám:
- Mit olvasol? – majd mikor jobban megnézte a borítót, kissé csalódottnak látszott. – Ja, ezt már én is megtaláltam pár éve. Semmi új… - mondta, és visszafordult Blaise felé, akivel tovább folytatták az eszmecserét az első kviddicsedzés legalkalmasabb időpontjáról. Benji érdeklődve hallgatta őket, Drake-et pedig szemlátomást nem érdekelte különösebben, hogy leültem mellé.
Az óra elkezdődött, azonban McGalagony semmi érdekeset nem mondott, csak elméletet diktált. A pennámat megbűvöltem, hogy jegyzeteljen, így tovább tudtam bújni a könyvet.
- Van benne részletes családfa is? – hallottam egyszer csak Drake hangját a bal oldalamról.
- Kell lennie – néztem rá felhúzott szemöldökkel, majd a könyv végére lapoztam a függelékhez. Meg is találtam, amit kerestem. Drake közelebb húzta magához a könyvet, és hosszú ujjaival rámutatott egy ágra. Közelebbről megnéztem, és láttam, hogy a saját nevére bökött.
- Folyamatosan frissül – mondtam feléig kérdezve, félig kijelentve, mire bólintott.
Jobban megnéztem a bonyolult rajzot. Stratos Malfoynak két fia született, Nestor és Avenar. Nestor volt az ükapja Abraxasnak, Avenar pedig Drake apjának, Fedor Ivannak.
- Avenar a családja székhelyét Oroszországba helyezte át, miután a Durmstrang igazgatója lett – szólalt meg Drake, látva az értetlen arckifejezésemet.
- És Avenar felesége? – kérdeztem tőle, látva az idegen nevet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
