Welcome at the Bookshelf!

Alkonyatkor szél süvített végig a mezőn, maga után kitépett virágokat hagyva. Óriási vihar közeledett, ezen az estén nem lehetett a lemenő napot megcsodálni, ahogy bíborszínűre festi az eget, és eltűnik a dombok között. Éjszakára meg is érkezett monumentális méreteket öltve, és ki-ki a házacskájába menekült a közeli kis faluban. A dombok mögött az égen villám hasított át, megvilágítva a hatalmas kastélyt egy pillanatra. Senki sem tartózkodott a közelben, egy idegen azonban a barátságtalan idő ellenére mégis a kastély felé tartott. Sántítva lépdelt fel a hatalmas bejárati ajtóig, majd a kastély ajtaja döngve bezárult mögötte.

                                                                                                       ˘~*~˘

Vacsora után a szobámba mentem, gyors mozdulatokkal vettem le a ruháimat, és beálltam a zuhany alá, hogy megtisztítsam magam az elmúlt nap porától. Tusolás közben a gondolataim Draco felé kalandoztak. Vajon hol lehet? Szerintem Apa csak felfújja a dolgokat. Beugrott egy csajhoz, vagy valami ilyesmi… Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni.

A szobámban lévő csend nem esett jól, így hát fogtam egy könyvet, és lementem a könyvtárba. Kevesen voltak benn, pár középkorú boszorkány, nyilván Lestrange feleségek, vagy a családhoz tartozóak. Elsiettem a terem végébe, és az utolsó polc mögötti fotelbe kényelmesen elhelyezkedtem. Kezembe véve a könyvet pár perc után teljesen elszenderedtem. Mire felébredtem, nem lehetett sokkal később, de a fákat már vihar tépte, és iszonyatosan zuhogott az eső, dörgött az ég, és hosszú villámok cikáztak át az égen. Megnyugtató volt a helység melegsége a kinti viharral szemben. Kinyitottam a Roxfort történetét újra, hiszen eltökélt szándékom volt tudni valamit az iskoláról, ahová mennem kell, de az álom újra elnyomott.

Ébredésemkor teljes sötétség volt a helységben. 
- Remélem nincs bezárva, nincs kedvem itt éjszakázni – morogtam magam elé kinyújtva az elzsibbadt lábaimat. Kinéztem az ablakon, és beleborzongtam egy nagy mennydörgésbe. A vihar immár félelmetes alakot öltött. Elindultam a kijárat felé, de mikor nyúltam volna a kilincsért, neszt hallottam kintről. Megszorítottam a pálcámat, és beálltam az ajtó mögé. A szívem hevesen verni kezdett, és éreztem, hogy izzad a pálcát markoló kezem. 
- Csak apa lesz az, vagy valaki, aki nem bír aludni – nyugtatgattam magam gondolatban. És amúgy is, ki merne ártani nekem…
Ekkor az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy tépett, csuklyás alak állt meg előttem.
- Áááááááá! Segítség! – kezdtem el ordibálni, mire a férfi elmotyogott egy varázsigét.
- Annabelle, csak én vagyok az! Én vagyok! – suttogott, miközben hevesen rugdosni próbáltam a Silencio hatása alatt.

- Draco? – tátogtam hang nélkül, mire feloldotta az átkot.
- Draco, mit csinálsz? Hogy nézel ki? – kérdeztem tőle azonnal.
- Halkabban. Óriási bajban vagyok, lehet, hogy követtek. Azonnal el kell hagynia mindenkinek a kastélyt – mondta félelemtől csillogó szemekkel.
- Micsoda? Nem értek semmit, de mindegy. Felkeltem Apát – indultam el, magam elé fényt varázsolva.
- Ne! Bízd rám. Öt perc múlva találkozunk az aulában, öltözz fel. Siess! Ne hozz magaddal semmit! – adta ki ellentmondást nem tűrő hangon a parancsot. 
- És Tonyék? – fordultam vissza.
- Annabelle, csak magaddal törődj! Értetted? Csak MAGADDAL! – suttogta ideges hangon Draco. – Megoldom, mindent elintézek!

- Oké – morogtam, de Draco a nevemet kiáltotta.
- Belle! Tudsz pajzsbűbájt csinálni, ugye?
- Tudok…persze – csóváltam a fejem, de sietve elindultam a szobámba. Nem akartam Draco nélkül sehova se menni, de legfőképp azt nem értettem, hogy most mi történik. Mindenki teljes nyugalomban aludt, erre megjelenik Draco véres sebekkel és sántítva, majd közli velem, hogy mindenkinek el kell hagynia a kastélyt. Egyszerűen hihetetlen. Lehet, hogy ez az újabb vicce, és holnap reggel mikor megtalál az aulában, közli, hogy menjek az ágyamba aludni? Mindenesetre elég rossz szórakozást talált magának, mert rendesen rám ijesztett. Na meg ez a vihar is közben…

Felkaptam magamra egy meleg kabátot és rövidnadrágomat és hosszú farmerre cseréltem. Lerohantam az aulába, ahol már páran álmosan, kábán, és teljesen értetlen arckifejezéssel várakoztak. Többen felém fordultak és tőlem vártak valami okosságot, én viszont csak tanácstalanul álltam, és összerezzentem minden mennydörgésre.
- Nem érdekel, megkeresem Apámékat – határoztam el, de nem kellett messzire mennem, épp akkor lépett be, és szőke haján megcsillant egy villám fénye. Draco és Anyám követte.
- Lucius! Miért kellett felkelnünk?
- Miért kell elmennünk innen? – hangzottak a kérdések több felől Apámhoz. Én közben odamentem hozzájuk.
- Draco ma az Abszol úton érdekes felfedezésre bukkant. Látta Sirius Blacket, és utána eredt. Elváltoztatott külsővel követte, természetesen, és eljutott a Rend új rejtekhelyéig. Azonban, egy újfajta védőbűbájnak köszönhetően lehetséges, hogy a Rend emberei rájöttek Draco ottlétére, és esetleg követték idáig – foglalta össze apám a történteket. Lehetséges, hogy rájöttek? Hát, igen valószínű, nem hinném, hogy Draco elesett, és attól volt csutakos a haja a vértől…
Ekkor hirtelen egy óriási mennydörgés elhallgattatta a hőbörgőket, és az érdeklődőket is. A nem várt hangot más egyebek követték. Dübörgés, és apró kattogás.
- Valaki megpróbál bejutni a birtokra. A védővarázslatok aktiválódnak. Mindenki menjen az étkezőbe, aki távozni szeretne. A kandallók felett lévő ezüstkelyhek zsupszkulcsok, és a védőbűbájok működésbe lépésekor ezek is használhatóak. Siessetek! – harsant fel Apa hangja. Anya megragadta a karomat, és az étkező felé húzott. Nem akartam otthagyni Dracót. Semmi pénzért nem mentem volna el nélküle. Kitéptem magam Anyám szorításából, és az ott maradt férfiakhoz siettem, akik immár a halálfaló maszkban voltak.
- Draco! Draco! – kiáltottam a sok egyforma alak között. Fel-alá futottam a csarnokban, és kérdezgettem a félelmetes alakokat a bátyám holléte felől.
- Annabelle! Mit keresel itt? – hallottam Apám szigorú hangját.
- Draco is itt van! Nem maradhat itt! – kétségbeesetten sikítottam. A robaj kintről egyre hangosabb lett.
- Itt a helyem – hallottam a bátyám nyugodt hangját. Megfordultam. Ott állt, fekete talárban, a maszkját a kezébe fogva. Megállt az idő. Álltunk és néztünk egymásra. A báty és a húg. Két ember, akiket összeköt valami. Talán utoljára.
- De… Nem maradhatsz itt – mondtam elcsukló hangon. – Itt lehet, hogy meg is… meg is halhatsz – fejeztem be suttogva.
- Már közénk tartozik. Felnőtt – lépett mellém egy álarcos, ismerős hanggal.
- Azt látom – mondtam magamnak halkan. – Szia Drake.

Még egyszer ránéztem a bátyámra. Megjegyeztem minden apró rezgését annak a pillanatnak. Csak állt és nézett. Nem csinált mást, ahogy én sem. A félhomályban csillogott az ezüstszínű haja, és a szürke szemei. Vajon ő mit láthat? Mire gondol? Eszébe jut, hogy… 

Talán ő azt a szürke szemű, ezüstszőke lányt látja, aki a könnyeivel küzd, és próbál beletörődni a külvilág kegyetlenségébe? Aki már nem kiabál, nem próbál változtatni a testvérére szabott sorson, csak némán megfordul, és elindul a terem végébe. Aki még a boltív alól egy pillanatra visszafordul, és egybefonódik a tekintetük… azok az egyforma, szürke szemek, sokatmondó pillantással, mely most tartalmazza azokat a dolgokat, amiket az évek során egyikük se mondott el a másiknak.

Aztán kisétál a teremből, és közben a robajok már olyan erősek lesznek, hogy kizökkentik a szőke fiút a gondolataiból…

Egyedül voltam a sötétben. Ott álltam középen, a kúriánk közepén, körülöttem minden szénné égve. Feltehetőleg valami hatalmas erővel bíró átok tette ezt, vagy talán szándékos gyújtogatás. Alig három óra telt el azóta, hogy a Rend tagjai beszabadultak az épületbe, és megküzdöttek a „családommal”. Apámékról és a bátyámról elképzelésem sem volt, hogy hol lehetnek. Valószínűleg a csata helyszínt váltott, vagy csak nekik tart tovább a gyűlés. Vagy hiába áltatom magam ezzel…

Én Anyámmal és a család gyógyítójával jöttem vissza, miután megkapta a hírt, hogy már senki nincs itt, csak a sebesültek. Természetesen haszontalanul térünk vissza, egy embert sem találtunk. Körbenéztem a lepusztult termen, ami pár órával ezelőtt még a maga pompájában tündökölt… 

Nem tartott sokáig elképzelni, hogyan éri itt Dracót egy halálos átok, aztán nekizuhan a falnak... Vagy Apát, vagy Rodot, Orlandót, Rabastant, Benjiéket, vagy akár Drake-et. Szörnyű érzés volt felváltva különböző víziókat látni. A régóta elfojtott sírás szorongatta a torkom, de nem engedtem szabadjára a könnyeimet. Még egyszer körbenéztem a feldúlt nagytermen, eszembe jutott a bál, és a nyitótáncunk Dracóval, és egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Aztán még egy, és megint egy újabb. Letöröltem őket. Nem az én stílusom. A földet nézve kisiettem volna teremből, hogy ne zaklassanak tovább a vízióim mindenféle halálesetekről, amikor egy halk nyögés megállított.

- Várj! – hallottam a hátam mögött.
- Tessék? Van itt valaki? – fordultam vissza, a pálcámat előre szegezve.
- Annabelle… - szólt valaki erőlködve a fal mellől. Odavilágítottam, a legrosszabbra is felkészülve. Benji ült ott, a hátát a falnak támasztva. Eltörhetett pár bordája, mert az oldala tiszta vér volt, és a szájából is csurdogált egy kisebb patakban a talárjára.
- Annabelle...! – szólt megint. Csendre intettem, de folytatta:
- Sajnálom…
- Mit sajnálsz, Benji? – guggoltam le hozzá, közben piros szikrákat küldve Anyámnak.
- Sajnálom, hogy… nem ismerhettük meg… egymást – nyögte nehezen.
- Most ne beszélj – simítottam ki az arcából a haját, ami beleragadt a vérbe. – Még lesz időnk rá – mosolyogtam rá, és közben az egészet a pokolba kívántam. Majd megszakadt a szívem, de nem akartam, hogy észrevegye, nem akartam, hogy feladja a reményt.
- Ááá – mondta alig hallhatóan, miközben újabb adag vér bugyogott ki a száján. Megpróbálta könnyeden kiejteni ezt a kis hangot, próbálkozott a mosolyom viszonzásával, az erőlködéstől viszont megfeszült a teste.

Szörnyű várakozás volt ez a perc, láttam ahogy szenved, de nem tudtam segíteni rajta. Hirtelen elfelejtettem az összes kérdésemet, amit valószínűleg rögtön nekiszegeztem volna, ha épen találkozok vele. A fejét az ölembe hajtotta, és a ruhám tiszta vér lett. Nem foglalkoztam semmivel, csak elnéztem fölötte, egy távoli pontot szuggerálva, berögzült mozdulattal simogattam a haját, és próbáltam elterelni a gondolataimat. Nem arra figyelni, hogy már késő, hogy egyre lassabban veszi a levegőt, nehezen, hörögve.

Szerencsére megérkezett Anyám a gyógyítóval, aki azonnal hordágyat varázsolt, és hopponált Benjivel. Anyámmal egymásra néztünk.
- Minden rendben lesz – mondta Anyám. Sóhajtott, és idegesen beletúrt az összekócolódott hajába. Még így is csodaszép volt, mint egy tündér…
- Találtál valakit fenn? – próbáltam mindenféle érzelmet száműzni a hangomból, de kicsit mégis remegett.
- Igen… Két főnixes próbált elbújni, súlyos sérülésekkel. Még éltek amikor megérkeztünk Lindával – mondta keserűen.
- És… Közülünk senkit… sehogy? – tettem fel a félelmetes kérdést.
- Nem… Vagy senki nem halt meg, vagy elkapták őket, esetleg a sebesültjeinket oda vitték a többiek, ahol most vannak… - válaszolt színtelen hangon. Valószínűleg már megszokhatta az ilyen eltűnéseket. Életemben körülbelül másodjára olyan erős rokonszenvet éreztem anyámmal kapcsolatban, mint még soha. Melléléptem, átöleltem, és könnyek nélkül a szemébe néztem.

- Minden rendben lesz – ismételtem el az előbbi mondatát, magabiztosan. De legbelül, mélyen, az egész megriasztott és elrémisztett. Életem végéig el kell majd viselnem azt, hogy a szeretteim az életüket kockáztatják?
- Menjünk haza – bontakozott ki a néma ölelésből Anyám, és egyszerűen hazahopponált velem. A kastélyon minden védővarázslat megszűnt, a Rend betörésekor.

Beléptem a szobámba, és belenéztem a tükörbe. Mintha egy idegent láttam volna, akinek a tekintete teljesen üres, és semmit sem mutat a bennem zajló érzelmek csatájából. Hála az égnek. Letéptem magamról a véres ruhákat, és kidobtam az ablakon. Azt sem tudtam mit csinálok, csak szabadulni akartam. Ki akartam szabadulni önmagamból, valaki más lenni, akinek a legnagyobb gondja az, hogy mikor mit vegyen fel… Talán a régi önmagam. Nem bírtam elviselni, hogy ennyi érzés tombol bennem, sajnálat, szánalom, félelem, aggódás, cselekedni akartam, hogy legalább fizikailag levezessem a sok feszültséget. Elkezdtem átkokat szórni össze-vissza a szobában, és a kis porcelánvirágok széttörve zuhantak a padlóra. Felkaptam egy köntöst, és lerohantam a fürdőnkbe. Ahogy lassan beleereszkedtem a medence kellemesen meleg vizébe, ellazult a testem, és éreztem, hogy megnyugszom. 

Sőt, annyira sikerült megnyugodni, hogy másnap reggel ott ébredtem fel, elzsibbadt nyakkal, és szétázott végtagokkal.
- Te jó ég! – néztem a kezemre, amikor megláttam milyen ráncos, de aztán rájöttem, hogy csak a víz tette ezt velem. Pár másodperccel később bevillant, hogy miért is vagyok most itt, de már nem éreztem azt a maró kínt és kétségeket, mint előző este. Csak üresség volt belül, ha eszembe jutott, hogy vajon hazaértek-e… Féltem, talán életemben először, hogy mi lesz, hogy ha üres ágyak fogadnak Apámék hálótermében, vagy nem ül ott a család az étkezőben, csak rám várva, persze mikor megérkezek, Apám korhol, hogy sosem birok felkelni… Bárcsak így találnám őket!

Sietve magam köré csavartam egy törölközőt, és felszaladtam a szobámba, amit egy házimanó rendbe rakhatott az éjszaka folyamán. Magamra kaptam pár ruhát, és elindultam lefelé a lépcsőn. A nagyterembe érve különös látvány fogadott...

Ahogy beléptem a nagyterembe, azt láttam, hogy az egész családom, beleértve a nagybátyáimat, a bátyámat és a barátait ott ül az asztalnál, és reggelizek. Vagyis, mi az, hogy reggeliznek?! Lakomáznak, és közben kedélyesen cseverésznek valamiről. 

Odasétáltam az asztalhoz, és közben minden erőmet latba vetettem, hogy ne ugorjak senki nyakába sem, hanem méltóságteljesen a helyemre vonuljak.
Ahogy Anyám mondaná, a vonulást is tanulni kell… Van az előkelő vonulás, a gőgös vonulás, a visszafogott vonulás, stb… Ezt mind az Első Bálom szervezőjével folytatott csevelyéből sikerült kihallgatnom… Hányok tőle. Szerintem az én vonulásom teljesen tökéletes és megfelel a Malfoy családdal szembeni elvárásoknak. Szóval, palástolva az örömöm, mintha mi sem történt volna az asztalhoz sétáltam, és leültem az Anyám melletti üres helyre.

- Ha egyszer időben lejönnél reggelizni, Annabelle, megdupláznám a zsebpénzed – mondta Apám gúnyos hangon. 
- Szerencsére maximálisan elégedett vagyok vele – vigyorodtam el a reakciójára, amire teljes mértékben számítottam. - Inkább avassatok be, mi van Benjivel!

Hirtelen mindenki abbahagyta a beszélgetést, a halk morajlás is megszűnt. Valószínűleg mindenkit érdekelt a dolog – vagy valaki még nem is tudott róla.
- Ha nem találod meg, meghal – mondta elsápadva Rodolphus. - Neked köszönhetem az unokaöcsém életét, Annabelle…
- Szóval akkor még él, ugye? És a jelek szerint javul az állapota? – kérdeztem, miközben egy pirítóst vettem a tányéromra.
- Linda szerint már stabil az állapota – hallottam Anyámat.
- És… valami hír az estéről? Hány embert veszítettünk el? – faggatóztam a beállt csendben. 
- Nos Annabelle, amennyit neked tudnod kell, aszerint tegnap este semmi sem történt – válaszolt Apám.

Dracóra néztem, aki küldött felém egy „majd elmondom” pillantást, így hát folytattam a reggelimet. Minél hamarabb be akartam fejezni, majd miután betömtem magamba, felálltam az asztaltól és egyenesen Draco szobájába mentem. Benyitottam az üres szobába, és leültem az ágyára.
A sarokba pillantva átvérzett fehér kötéseket vettem észre, és gyorsan visszafordítottam a fejem az ajtó felé. Öt percen belül Draco, Drake, Tony és Angelo is megérkezett. Leültek mellém az ágyra, és Dracóra néztem.

- Azt hiszem, némi magyarázattal tartozol.
- Talán - nézett rám felhúzott szemöldökkel Draco.
- Nos, hallgatlak!
- Honnan kezdjem? Olyan sok minden történt, nem tudom, honnantól nem vagy tisztában az eseményekkel... 
- Direkt idegesítessz? - sziszegtem felé alig hallhatóan.

- Jó. Tegnap délután az Abszol úton volt szerencsém felismerni Sirius Blacket Potterékkel... Követtem, és eljutottam London egyik régi varázslónegyedébe. Meglepő... Kis koromban voltam párszor egy házban, Anyáék régi házában. Cordy néniék háza. Grimmauld tér 13. Mikor hat éves voltam visszament Apa és Bellatrix, kerestek valamit, és engem is elvittek. Azt hittem valami izgalmas dologért mentek vissza, de csak egy kis fekete könyvecske meg egy aranykehely kellett nekik... Meg is találták. Szóval ekkor voltam legutoljára ott. De mikor tegnap Black nyomában kilyukadtam a térre, sehol nem láttam a házat. Egyszerűen eltűnt. Várokoztam egy jó darabig, aztán pedig megjelent a kedvenc triónk... Remélem tudjátok kikre gondolok. Lett egy kis párbaj, aztán úgy gondoltam, ideje hazaindulni - fejezte be Draco az élménybeszámolóját.

- Most nem azért, hogy beléd kössek, de ebben van pár homályos rész - húztam el a számat. - Dehát nyilván, előlem el kell hallgatni mindent...
- Többet hallottál így is, mint amennyit Apáéktól megtudtál volna - zárta le a témát Draco, és tüntetően hátat fordított nekem. Miután észrevettem ezt az enyhe célzást, felálltam és kisétáltam a szobából. Hogy hova induljak, magam sem tudtam...